Három éve ugyanezeken a hasábokon kivételes eseményként említettük, hogy a Deutsche Grammophon magyar szólistával, és pláne egy nagybőgőssel dobott piacra lemezt, ám Rácz Ödön, a Bécsi Filharmonikusok szólamvezetője a jelek szerint immár bevett gyakorlattá tette a rendkívülit. Az utóbbi jelzőnek mindazonáltal továbbra is jócskán juthat hely a bőgős második DG-lemezének méltatása körül, hiszen a főszereplő produkciója ismét a rendkívüliség magaslati régióját idézi, mi több: olyan művészi beérést jelez, amely immár nem elsősorban könnyű kezű virtuóz gyanánt állítja elénk Ráczot, hanem hamisítatlanul komoly művészként. A mélyvonós elmélyültségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy hangszerének megszólalása majd’ mindig eleve a jelentékenység auráját hívja életre maga körül – mondhatni, függetlenül az előadott mű rangjától. Mert amúgy a lemezről hallható három kompozíció (Giovanni Bottesini, Astor Piazzolla és Nino Rota egy-egy szerzeménye) inkább a kellemes, semmint a nagy zene körébe lenne sorolható: a mutatós-hálás (magán)szólamokhoz szerencsés esetben a muzsikus teszi hozzá a maga formátumát, s ez itt most rendben meg is történik. A Liszt Ferenc Kamarazenekar, ha talán nem is a Rácz által a bookletben emlegetett „Hungarian paprika” izgalmasságával játszva, de azért szolidan megbízható kíséretet nyújt, amiben nyilvánvalóan napjaink legfoglalkoztatottabb karmesternőjének, Speranza Scappuccinak is érdemi szerepe van.
Deutsche Grammophon, 2018
