Pont egy évtizede ad ki lemezeket a Strand of Oaks néven alkotó Timothy Showalter, aki ránézésre átlagos metálzenésznek tűnik, ám valójában a folkos heartland rock műfajában alkot. Az indianai születésű, de Philadelphiában élő énekes-dalszerző előéletében megfér a félbeszakadt sportolókarrier, egy leégett ház, hajléktalanság, függőség és egy súlyos autóbaleset is. Valamint a depresszió: a 36 éves Showalter a közelmúltban majdnem beszüntette a zenei karrierjét, de a New Jersey-i tengerparton tett séták, a Spirit of Eden című Talk Talk-lemez, valamint a segítő kezet nyújtó My Morning Jacket zenekar kihúzta őt a kloákából.
Örömteli, hogy így alakult, a hatodik Strand of Oaks-lemez ugyanis nagyszerűre és kifejezetten pozitív hangulatúra sikeredett. A nyitó Weird Waysben Showalter rögtön azzal indít, hogy már nem érzi a depressziót; zeneileg/hangulatilag amúgy Ryan Adams világa idéződik meg, és még egy nagy ívű gitárszóló is felcsendül. Akárcsak a Hyperspace Bluesban, amit a feleségnek írt szerelmes dal, a Keys követ. A Moon Landing részben természetesen a Holdra szállásról szól, másrészt megemlítődnek benne olyan, nemrég elhunyt rockidolok, mint Chris Cornell és Malcolm Young. A slágeres Ruby azzal a szándékkal íródott, hogy még Paul McCartney is elismerően csettintsen, ha meghallja, és tökéletes ellentétben áll az azt követő, egy szál gitáros Wild and Willinggel. Az Eraserlandben és a közel tízperces záródalban, a Forever Chordsban tűnik fel leginkább, hogy Showalter mennyit köszönhet a lemezen őt kísérő My Morning Jacket tagjainak. A Pink Floyd-os hangulat persze egyáltalán nem meglepő, hiszen az MMJ billentyűse, Bo Koster közreműködött Roger Waters legutóbbi turnéján. Az album zárósora is beszédes, és keretbe foglalja a fő mondanivalót: a művész azt hangsúlyozza, hogy remélhetőleg ez a pozitív hangulat már soha sem ér véget.
Dead Oceans, 2019
