Lemez

Strand of Oaks: Eraserland

Zene

Pont egy évtizede ad ki lemezeket a Strand of Oaks néven alkotó Timothy Showalter, aki ránézésre átlagos metálzenésznek tűnik, ám valójában a folkos heartland rock műfajában alkot. Az indianai születésű, de Philadelphiában élő énekes-dalszerző előéletében megfér a félbeszakadt sportolókarrier, egy leégett ház, hajléktalanság, függőség és egy súlyos autóbaleset is. Valamint a depresszió: a 36 éves Showalter a közelmúltban majdnem beszüntette a zenei karrierjét, de a New Jersey-i tengerparton tett séták, a Spirit of Eden című Talk Talk-lemez, valamint a segítő kezet nyújtó My Morning Jacket zenekar kihúzta őt a kloákából.

Örömteli, hogy így alakult, a hatodik Strand of Oaks-lemez ugyanis nagyszerűre és kifejezetten pozitív hangulatúra sikeredett. A nyitó Weird Waysben Showalter rögtön azzal indít, hogy már nem érzi a depressziót; zeneileg/hangulatilag amúgy Ryan Adams világa idéződik meg, és még egy nagy ívű gitárszóló is felcsendül. Akárcsak a Hyperspace Bluesban, amit a feleségnek írt szerelmes dal, a Keys követ. A Moon Landing részben természetesen a Holdra szállásról szól, másrészt megemlítődnek benne olyan, nemrég elhunyt rock­idolok, mint Chris Cornell és Malcolm Young. A slágeres Ruby azzal a szándékkal íródott, hogy még ­Paul McCartney is elismerően csettintsen, ha meghallja, és tökéletes ellentétben áll az azt követő, egy szál gitáros Wild and Willinggel. Az Eraserlandben és a közel tízperces záródalban, a Forever Chordsban tűnik fel leginkább, hogy Showalter mennyit köszönhet a lemezen őt kísérő My Morning Jacket tagjainak. A Pink Floyd-os hangulat persze egyáltalán nem meglepő, hiszen az MMJ billentyűse, Bo Koster közreműködött Roger Waters legutóbbi turnéján. Az album zárósora is beszédes, és keretbe foglalja a fő mondanivalót: a művész azt hangsúlyozza, hogy remélhetőleg ez a pozitív hangulat már soha sem ér véget.

Dead Oceans, 2019

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.