Az atlantai Black Lips és a memphisi Jay Reatard mellett a friscói Ty Segall és a Thee Oh Sees voltak azok az előadók, akiknek farmerdzsekijéből kibújt a garázsrock legutóbbi, napjainkig rezonáló reneszánsza. Míg Jay Reatard meghalt és legenda lett, a Black Lips már túljutott pályája csúcsán, Ty Segall pedig most kezd igazán beérni, addig a John Dwyer vezette Thee Oh Sees évtizedes útkeresés után, 2008 óta kiugró sikerek és pár hónapnál nagyobb szünetek nélkül kalandozik a garázspunk, a krautrock, a psychpop és a lo-fi
noise rock tartományaiban.
A most megjelent, hivatalos számítások szerint már a tizenötödik Thee Oh Sees-lemez különlegessége, hogy két dobost is felvonultató kvartettként vették fel, valamint ez lett a zenekar eddigi legelszálltabb, legabsztraktabb anyaga. A garázsrock felől ugyanis a krautrock és a kozmikus pszichedélia felé terelődött a hangsúly, és már igazi refrének sincsenek, csak whoo-kkal felvezetett szólók tagolják a számokat. Két gitárcentrikusabb darab után a Jamming Entrance űrhangulatú, motorikus átvezetője és a gitárszólókban kitörő Plastic Plant hozzák be az új vonalat, amit a Gelatinous Cube még kicsit visszaterel a megszokott mederbe, de aztán az Unwrap The Fiend Pt. 2-val végleg a csillagokat veszik célba. És még csak ezután jön egy nyolcperces, vibráló lebegés, majd a zárás, a lemez és az életmű egyik csúcspontja: a The Axis túlvezérelt gitárszólóban szétforgácsolódó, himnikus, orgonával kísért, Tame Impala-féle space rockja.
Castle Face, 2016
