Lemez

Thee Oh Sees: A Weird Exits

  • Lang Ádám
  • 2016. szeptember 25.

Zene

Az atlantai Black Lips és a memphisi Jay Reatard mellett a friscói Ty Segall és a Thee Oh Sees voltak azok az előadók, akiknek farmerdzsekijéből kibújt a garázsrock legutóbbi, napjainkig rezonáló reneszánsza. Míg Jay Reatard meghalt és legenda lett, a Black Lips már túljutott pályája csúcsán, Ty Segall pedig most kezd igazán beérni, addig a John Dwyer vezette Thee Oh Sees évtizedes útkeresés után, 2008 óta kiugró sikerek és pár hónapnál nagyobb szünetek nélkül kalandozik a garázspunk, a krautrock, a psychpop és a lo-fi
noise rock tartományaiban.

A most megjelent, hivatalos számítások szerint már a tizenötödik Thee Oh Sees-lemez különlegessége, hogy két dobost is felvonultató kvartettként vették fel, valamint ez lett a zenekar eddigi legelszálltabb, legabsztraktabb anyaga. A garázsrock felől ugyanis a krautrock és a kozmikus pszichedélia felé terelődött a hangsúly, és már igazi refrének sincsenek, csak whoo-kkal fel­vezetett szólók tagolják a számokat. Két gitárcentrikusabb darab után a Jamming Entrance űrhangulatú, motorikus átvezetője és a gitárszólókban kitörő Plastic Plant hozzák be az új vonalat, amit a Gelatinous Cube még kicsit visszaterel a megszokott mederbe, de aztán az Unwrap The Fiend Pt. 2-val végleg a csillagokat veszik célba. És még csak ezután jön egy nyolcperces, vibráló lebegés, majd a zárás, a lemez és az életmű egyik csúcspontja: a The Axis túlvezérelt gitárszólóban szétforgácsolódó, himnikus, orgonával kísért, Tame Impala-féle space rockja.

Castle Face, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.