Lemez

Istenek tánca

Hieroglyphic Being: The Disco’s of Imhotep

  • - minek -
  • 2016. szeptember 25.

Zene

Jamal Moss egyike a nemzetközi technó/szintetikus tánczenei világ legelképesztőbb figuráinak: a számtalan név alatt (a sajátján kívül leginkább Hieroglyphic Beingként) ismert elektronikuszene-készítő elképesztő termelékenységgel írja, szerkeszti, állítja elő és publikálja a zenéket – rajongói sem értik, hogy a rengeteg s hallhatóan igen alapos munka mellett mikor van ideje aludni.

Márpedig Moss nem ad ki szemetet a keze alól, minden munkája (legyen az egész album, pár számos EP vagy esetleg remix) izgalmas, erőtől és ötletektől duzzadó, s magán viseli lakóhelye, Chicago (ahol még a nyolcvanas években hajléktalanból lett dj), no és a kicsit odébb található Detroit szellemi-zenei örökségét.

Az idei második Hieroglyphic Being-album (az első még Moss saját Mathematics Recordings nevű kiadójánál jelent meg) már a Ninja Tune kiadó sublabeljénél, a Technicolournál jött ki, s ez afféle beavatás sajátos, különc zenei világába. Moss mindig is a roncsolt zenei textúrák és az enigmatikusan botladozó ritmusok mestere volt, s e tekintetben mostani lemezén sem tagadja meg magát teljesen. A Disco’s of Imhotep ugyanakkor többnyire azt nyújtja, amit a címe ígér: kíméletlen 4/4-es tánczenét. A legtöbb darabot voltaképpen be is lehetne illeszteni egy-egy kísérletezőbb dj-szettbe, ugyanakkor a hangok kezelésénél, a többnyire nem is túl nagy terjedelmű szerzemények felépítésénél megmutatkozik a magát ritmuskubistaként vagy szintiexpresszionistaként jellemző Moss zsenialitása. No és persze vonzódása a spiritualitáshoz: zenéi – s ebben sokat merít mind technós, mind fúziós/dzsesszes elődeitől – eszközök a tudat kozmikussá tágításához, az új album címe pedig a néhai (a köztudatban persze főleg a Múmia rémeként élő) egyiptomi pap, polihisztor és gyógyító emlékét idézi.

Tetszetősen, lazán összerakott, hol szellős, hol feszesebb darabok követik itt egymást: a címe ellenére derűs Sepulchral Offeringsben valósággal zuhognak ránk a hangok, a Spiritual Alliances pedig maga az eufória. A klasszikus house-örökségből gátlástalanul merítő, elektrofunkban fürdő vagy éppen a technóhagyomány legszebb pillanatait megidézve lüktető-pumpáló számokban is rendre akad valami csavar, a monotóniából kizökkentő, de paradox módon a belefeledkezést segítő mozzanat, s olyan hangok úsznak elő, melyek valósággal simogatnak. Talán a rövidség a lemez s a rajta szereplő szerzemények egyetlen hibája – már ha annak lehet nevezni, hogy szívesebben elhallgatnánk őket akár 7-8 percig is, ám a fukar alkotó gyakorta már a felénél lekeveri.

Technicolour/Neon Music, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.