Lemez

Istenek tánca

Hieroglyphic Being: The Disco’s of Imhotep

  • - minek -
  • 2016. szeptember 25.

Zene

Jamal Moss egyike a nemzetközi technó/szintetikus tánczenei világ legelképesztőbb figuráinak: a számtalan név alatt (a sajátján kívül leginkább Hieroglyphic Beingként) ismert elektronikuszene-készítő elképesztő termelékenységgel írja, szerkeszti, állítja elő és publikálja a zenéket – rajongói sem értik, hogy a rengeteg s hallhatóan igen alapos munka mellett mikor van ideje aludni.

Márpedig Moss nem ad ki szemetet a keze alól, minden munkája (legyen az egész album, pár számos EP vagy esetleg remix) izgalmas, erőtől és ötletektől duzzadó, s magán viseli lakóhelye, Chicago (ahol még a nyolcvanas években hajléktalanból lett dj), no és a kicsit odébb található Detroit szellemi-zenei örökségét.

Az idei második Hieroglyphic Being-album (az első még Moss saját Mathematics Recordings nevű kiadójánál jelent meg) már a Ninja Tune kiadó sublabeljénél, a Technicolournál jött ki, s ez afféle beavatás sajátos, különc zenei világába. Moss mindig is a roncsolt zenei textúrák és az enigmatikusan botladozó ritmusok mestere volt, s e tekintetben mostani lemezén sem tagadja meg magát teljesen. A Disco’s of Imhotep ugyanakkor többnyire azt nyújtja, amit a címe ígér: kíméletlen 4/4-es tánczenét. A legtöbb darabot voltaképpen be is lehetne illeszteni egy-egy kísérletezőbb dj-szettbe, ugyanakkor a hangok kezelésénél, a többnyire nem is túl nagy terjedelmű szerzemények felépítésénél megmutatkozik a magát ritmuskubistaként vagy szintiexpresszionistaként jellemző Moss zsenialitása. No és persze vonzódása a spiritualitáshoz: zenéi – s ebben sokat merít mind technós, mind fúziós/dzsesszes elődeitől – eszközök a tudat kozmikussá tágításához, az új album címe pedig a néhai (a köztudatban persze főleg a Múmia rémeként élő) egyiptomi pap, polihisztor és gyógyító emlékét idézi.

Tetszetősen, lazán összerakott, hol szellős, hol feszesebb darabok követik itt egymást: a címe ellenére derűs Sepulchral Offeringsben valósággal zuhognak ránk a hangok, a Spiritual Alliances pedig maga az eufória. A klasszikus house-örökségből gátlástalanul merítő, elektrofunkban fürdő vagy éppen a technóhagyomány legszebb pillanatait megidézve lüktető-pumpáló számokban is rendre akad valami csavar, a monotóniából kizökkentő, de paradox módon a belefeledkezést segítő mozzanat, s olyan hangok úsznak elő, melyek valósággal simogatnak. Talán a rövidség a lemez s a rajta szereplő szerzemények egyetlen hibája – már ha annak lehet nevezni, hogy szívesebben elhallgatnánk őket akár 7-8 percig is, ám a fukar alkotó gyakorta már a felénél lekeveri.

Technicolour/Neon Music, 2016

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.