Claudia Aurora: Mulher do Norte Amíg Portóban élt, Claudiát jobban izgatta a popzene, de miután 2003-ban Bristolba költözött, a hatalmukba kerítették azok a portugál dalok, amelyeket még a nagymamájától hallott. Az örökös elvágyódás vagy éppen a beteljesületlen szerelem dalai. Azt pedig tudjuk, ugye, hogy a honvágynál ritkán adódik biztosabb fedezet egy fadoénekes számára. Nem is kellett sokat várni, hogy a gitáros Javier Morenóra támaszkodva szárba szökkenjen Claudia dalszerző és előadó-művészete.
2011-ben, amikor a debütáló Silêncio című albuma kijött, kapásból a legkeresettebb fadisták közé került. A következő évben a WOMAD fesztiválon súlyosbította hírét, ahonnan a Royal Festival Hallba vezetett az útja, hogy az egyik legrangosabb koncertteremből sugározhassa koncertjét a BBC Radio 3. Aztán végigturnézta Angliát, elugrott többek közt Dél-Koreába, majd eljött az ideje, hogy újabb albummal bizonyítson.
Ami most látott napvilágot a napokban. A döntő pozíciókban nem változott Claudia zenekarának a felállása: Javier Moreno és Bernardo Couto a két gitáros, Jon Short bőgőzik, csak ezúttal Kate Short csellózik, illetve a buzukis Pavlos Carvalho és a harmonikás João Barradas is beszállt. Ez a hangszerelés és Claudia mérhetetlenül keresetlen éneke számomra a korai Madredeus kortárs fadóját idézi, de persze pompásan boldogul ez az album mindenféle párhuzam nélkül. Tizenkét számának legalább a fele ellenállhatatlan „károsodásokat” okoz: a hát borzong, a szív összeszorul, a torok fojtogat. Egyszóval, Claudia műve mentes a szenvelgéstől, vegytiszta – és mértékletes arányérzékkel adagolt – fájdalmat kínál. (Red Orange Recordings, 2016)
Sampo Lassila Narinkka: In Strange Lands A finn bőgős, Sampo Lassila – aki gereblyén, habverőn és tojásszeletelőn is biztos kézzel játszik – az első finn bolhapiacról nevezte el Narinkka nevű zenekarát. Ami a piacot illeti, az 1929-ig működött a város keleti, multikulturális részén, ami pedig Lassila trióját, az az ottani kacatok közt az európai klezmerszíntér egyik legelragadóbb hangvételére talált. Nem beszélve arról, amit Lassila belegyúrt.
Az ő klezmerét ugyanis mélyen megérintette mindenféle más muzsika. Finn is, szláv is, latin is – a népzenék és a kortárs kamarazenék különféle területeiről egyaránt. De ez semmi, hiszen mindemellett Lassila kompozíciói afféle „filmzenék”, melyeknek mind megvan a maguk „jól látható” sztorija is, ezúttal a ki- és bevándorlás tematikájából. Ha már 1870 óta több mint egymillióan emigráltak Finnországból… A Contabile hősét, a fiatal Helént, palermói szerelme késztette maradásra, és boldogan éltek volna, ha Sergióval nem számol le a maffia. A Colonia Finlandesa Matildája és Mattija – százhúsz családdal egyetemben – Argentínában próbált a paradicsomra találni, de csak pár percnyi kegyelemre futotta, míg belefeledkeztek egy tangóba. És így tovább… a finn isten háta mögötti Palkanóig, ahol bosnyák ácsok istentelenül tüzes partikat rendeznek szombat esténként már vagy százötven éve.
2013-ban, amikor a Sampo Lassila Narinkka első albuma, a Suomiklezmer kijött, egy lyukas garast sem tettem volna arra, hogy a finomsága überelhető. De most rátettek még egy lapáttal, ide a bökőt. Sőt, ha szétnézünk a világban, nem sok példát találunk arra, hogy egy szolid zenei befolyásból ilyen sajátos és burjánzó univerzumot teremtsen egy akusztikus trió. (Melybe Lassila mellett Aleksi Santavuori brácsával, Harri Kuusijärvi pedig harmonikával teszi a magáét.) Melankólia és humor, magasság és mélység, helyi érték és univerzalitás, csak leshetünk, mint a moziban… És közben persze azonnal peregni kezd a saját filmünk. (Narinkkaattori Records, 2016)
Kimi Djabaté: Kanamalu Kimi Djabaté ősei vándorzenészként érkeztek Bissau-Guinea területére, s maradtak ott az egyik legtekintélyesebb griot családként. Ez annyit jelentett, hogy Djabaténak hároméves korában megkezdődött a zenei képzése, előbb balafonon, majd a nyugat-afrikai hárfán (magyarul: kora), s közben levezetésként mindenféle dobokon. 1994-ben a bissau-guineai nemzeti táncegyüttessel Európában koncertezett, és úgy megtetszett neki ez a világ, hogy Portugáliában ragadt. Előbb háttérzenészként boldogult, majd 2005-ben összehozta az első szólóalbumát (Teriké), de az akkor még visszhangtalan maradt. Nem úgy a négy évvel későbbi Karam, melyet minden további nélkül az év egyik legnagyobb afrikai dobásaként emlegetett a szakirodalom.
És nagyon sanszos, hogy a Kanamalu esetében sem lesz ez másként. A recept és az íz azonos: jobbára tradicionális hangszerekkel tálalt, könnyedén és édesen mámorító manding muzsikát hallhatunk. Djabaténak rendkívüli érzéke van ahhoz, hogy elkerülje a sziruposodást, és külön díjat érdemel az egyenletesen magas színvonal tartásáért, még ha nem is emelkedik hallatlan magasságokba. Hogy az albumot záró Djaraby-lébe hogyan csöppent egy lisszaboni fadista, azt inkább fedje jótékony homály, de ettől még egy igazán szerethető korongnak örvendhetünk. (Red Orange Recordings, 2016)
