Töredékek - Shlomo Mintz Bartók-estje (koncert)

  • - té.pé -
  • 2006. október 5.

Zene

Meglehetős csalódást okozott Shlomo Mintz és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának fellépése. Pedig első pillantásra már a műsor-összeállítás is kuriózumot ígért. Ha jobban megnézzük, kiderül, hogy a bartóki életút szélső pólusaira kifeszített program elég problematikus.

Meglehetős csalódást okozott Shlomo Mintz és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának fellépése. Pedig első pillantásra már a műsor-összeállítás is kuriózumot ígért. Ha jobban megnézzük, kiderül, hogy a bartóki életút szélső pólusaira kifeszített program elég problematikus. A teljesen rendben levő Két kép (Op. 10, 1910) mellett ugyanis az ifjúkorinak - rosszabb esetben elsőnek - aposztrofált Hegedűverseny (1907-1908), az épp hogy csak töredékeiben fennmaradt Brácsaverseny (1945) biztosan nem tekinthető a szerző által előadásra alkalmasnak ítélt alkotásnak. A Geyer Stefinek írt Hegedűversenyt még életében visszavonta, egyik témáját az Op. 5-ös Két portréban felhasználta, a Brácsaversenyt pedig éppen csak elkezdte.

Jó lenne azzal dicsekedni, hogy nálunk egy tiszta Bartók-műsor is telt házat hoz. Ám tartok tőle, hogy legalább annyian váltottak jegyet kizárólag a jó nevű sztár vendégművész kedvéért, mint az évfordulós szerzőért. Shlomo Mintz nem először koncertezik hazánkban, s ha a kritikák nem is emelték mindig a csillagokba, annyi kreditje bőven maradt, hogy nagy várakozással tekintsünk a versenyművek magánszólamának megformálása elé. A csalódás azonban már a Hegedűverseny első hangjainál elkezdődött, s a szünet után a Brácsaverseny utolsó hangjáig tartott. Mintz kifelé magabiztosságot sugalló bizonytalansággal, teljes kívülállóként, az ő szintjéhez mérten szokatlanul sok intonációs problémával, csúszkálással, csúnya, "harapós" frázisindítással prezentálta szólamát. Ráadást nem adott, de nem is hiányzott.

Miután a Két kép első tételében ("Virágzás") számos kidolgozott zenekari állás, szép fafúvós szólók is voltak, reménykedhettünk, hogy a Mandarin-szvit javít majd valamennyit az est negatívba hajló mérlegén. Hamar kiderült azonban, hogy Fischer Ádám és zenekara a muzsika nyersesége helyett az erőszakot, erotikája helyett az érdektelenséget, a feszültség helyett csupán a tempók hajszolását, a hangerő értelmetlen fokozását kívánta megmutatni. Az értelmezésen akár még vitatkozni is lehetne, azonban a megvalósítás sikertelensége, a túlhajtott, darabjaira eső "Hajsza", a pontatlan vonósok, a rossz napot kifogott rézfúvók vitaképtelenné tették a produkciót.

Művészetek Palotája, szeptember 26.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.