Törékeny tökéletlenség - Raymond Aron: Demokrácia és totalitarizmus (könyv)

  • - bugyinszki -
  • 2005. szeptember 15.

Zene

"Vannak, akik szónoki tehet-ségük hiányára hivatkozva fogadtatják el magukat szónoknak. Én magam is ismerek a közelmúltból egy miniszterelnököt, aki szónoki szempontból minden tehetség híján volt."
Az idén 100 éve született neves francia politikafilozófus az ötvenes években írta e sorokat, így bárminemű áthallás hazánk közelmúltjára nézvést csupán a vak véletlen műve. A demokratikus pluralizmus sérülékenységéről és az önkényuralmi rendszerek természe-téről szóló elemzései viszont már alappal kelthetnek bennünk lépten-nyomon déja vu érzést, hisz a többpártrendszer aggasztó velejárói - elsősorban a populizmus - ugyanúgy részei közéleti mindennapjainknak, mint a demokrácia ellenségeinek kisebb-nagyobb táborai.

Pró

Valószínűtlen, hogy bárki is e könyvből fogja megtudni, miért nem kell szeretnünk a zsarnoki szisztémákat, legyenek mégoly éleslátóak is a szerző megállapításai a szovjet diktatúra kialakulásáról és működéséről. Ez a mű nem is ezért íródott. A "létező" totalitarizmus bemutatása csupán eszköz egy átfogóbb, lényegibb tézis kibontásához, amely az ismert fordulattal élve valahogy így hangzik: tényleg elég vacak dolog ez a demokráciának nevezett izé, de hát mit tegyünk, ha eddig még senki nem talált ki jobbat. E gondolatból rendszerint csupán a konklúziót adó második félmondatot halljuk meg, a demokratikus többpártrendszerek kiiktathatatlan töké-letlenségéről ugyanakkor még a legfelvilágosultabb - értsd: legön-kritikusabb - értelmiségi körök-ben sem igazán ildomos beszélni. Aron a ritka kivételek egyike, aki nem söpri szőnyeg alá a problémákat, mert hiszi, hogy a pró és kontra érvek lajstromba vétele után is egyértelmű a szaldó. Nézzünk néhányat a demokrácia árnyoldalai közül!

Kontra

Először is, nem lehet teljes mértékben tiszteletben tartani mindenki egyéni szabadságát egy jogállamban úgy, hogy közben feltétlen törvénytiszteletet is elvárunk. Ez kézenfekvő, a liberális demokrácia/jogállam szóösszetételt mégsem érezzük oximoronnak, pedig akár érezhetnénk is; hisz nemegyszer tapasztalhatunk konfliktust a népakarat és az alkotmányos berendezkedés között. A gyakorlati döntéshozatalban ráadásul szinte minden esetben egy kisebbségben lévő érdekcsoport akarata érvényesül, miközben szeretünk úgy tekinteni erre a szisztémára, mint ahol a többség dönt a szabályokról. A kompromisszumkényszer emellett csökkenti a hatékonyságot; alapvető társadalmi célokat és össznépi követeléseket vagyunk kénytelenek feláldozni az értékpluralizmusból eredő koalíciós kényszerek miatt. Továbbá, minthogy választások idején úgy adunk mandátumot a jelölteknek, hogy nem ismerjük nézeteiket azokról a kérdésekről, amelyekről - a mi felhatalmazásunkkal, a mi nevünkben - majdan dönteni fognak, törvényszerű, hogy a nép és a kormány közti távolság folyamatosan nő. Ily módon demokratikus úton megerősödhet egy rendszerkritikus erő is, és ez akár a demokrácia végét is jelentheti. Újra ugyanoda lyukadunk ki: a népnek és a demokratikusan hatalomba juttatott politikai erőknek is lehetnek alkotmányellenes, anti-demokratikus céljai - és ez több holmi teoretikus eshetőségnél. Egy versengésre alapuló struktúrában tehát a versengést deklaráltan elutasítók is ringbe szállhatnak, és ha valóban tiszteletben tartjuk a tiszta verseny elvét, akkor túlsúlyba kerülésük esetén bele kell törődnünk abba, ha a többség egy alternatív politikai rendszer mellé állna. A logika szintjén persze. Aron morális konklúziója viszont világos és explicit: míg a demokrácia minden jel szerint tökéletlen, addig az egypártrendszer lényege szerint tökéletlen.

A történelem azt mutatja, hogy minden államrendnek vége van egyszer, a többség manapság mégsem rágódik ilyesmin. Egy újabb világégés még csak-csak eszünk-be jut (civilizációk harca - ez az új kód), de hogy a demokrácia mint olyan kifulladna békeidőben - ez legfeljebb egyes újbalos anarchisták és hataloméhes machiavellisták fejében fordul meg. Holott a trendek egyértelműek; a gazdaságirányítás mindinkább kicsúszik az államok kezéből, a törvényalkotás is egyre kevésbé nemzeti kompetencia Európában, a demokratikus intézményekbe vetett hit gyengült, a közéleti aktivitás renyhült, a politikaellenesség általános, a rasszista és más típusú demagógia pedig igen kelendő árucikk az eszmék piacán. Hogy mindez a népfelség alkonyát jelenti-e? A majd ötven éve írt sorok szerint nem feltét-lenül, mert egy időzített bombák-kal teli rendszer is fennmaradhat hosszú távon, ha nincs senkinek jobb ötlete.

Rekontra

Kérdés, hogy az eltelt fél évszázadra úgy tekintünk-e, mint amely igazolja Aron optimizmusát, vagy épp ellenkezőleg, a vég feltartóztathatatlan közeledtét látjuk mindenütt. Így vagy úgy, egy tanulság bizonyosan adódik. A demokraták semmiképp sem úszhatják meg, hogy a demokrácia bajairól is beszéljenek, máskülönben hallgatásukkal éppen az antidemokraták malmára hajtják a vizet. De közben azt is el kell mondaniuk, hogy mi helyett mennek ilyen döcögősen dolgaink. Raymond Aron pontosan ezt teszi, máig érvényes emberi példát mutatva a totalitarizmus ellenségeinek.

L'Harmattan, 2005, 242 oldal, ár nélkül

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.