Törékeny tökéletlenség - Raymond Aron: Demokrácia és totalitarizmus (könyv)

  • - bugyinszki -
  • 2005. szeptember 15.

Zene

"Vannak, akik szónoki tehet-ségük hiányára hivatkozva fogadtatják el magukat szónoknak. Én magam is ismerek a közelmúltból egy miniszterelnököt, aki szónoki szempontból minden tehetség híján volt."
Az idén 100 éve született neves francia politikafilozófus az ötvenes években írta e sorokat, így bárminemű áthallás hazánk közelmúltjára nézvést csupán a vak véletlen műve. A demokratikus pluralizmus sérülékenységéről és az önkényuralmi rendszerek természe-téről szóló elemzései viszont már alappal kelthetnek bennünk lépten-nyomon déja vu érzést, hisz a többpártrendszer aggasztó velejárói - elsősorban a populizmus - ugyanúgy részei közéleti mindennapjainknak, mint a demokrácia ellenségeinek kisebb-nagyobb táborai.

Pró

Valószínűtlen, hogy bárki is e könyvből fogja megtudni, miért nem kell szeretnünk a zsarnoki szisztémákat, legyenek mégoly éleslátóak is a szerző megállapításai a szovjet diktatúra kialakulásáról és működéséről. Ez a mű nem is ezért íródott. A "létező" totalitarizmus bemutatása csupán eszköz egy átfogóbb, lényegibb tézis kibontásához, amely az ismert fordulattal élve valahogy így hangzik: tényleg elég vacak dolog ez a demokráciának nevezett izé, de hát mit tegyünk, ha eddig még senki nem talált ki jobbat. E gondolatból rendszerint csupán a konklúziót adó második félmondatot halljuk meg, a demokratikus többpártrendszerek kiiktathatatlan töké-letlenségéről ugyanakkor még a legfelvilágosultabb - értsd: legön-kritikusabb - értelmiségi körök-ben sem igazán ildomos beszélni. Aron a ritka kivételek egyike, aki nem söpri szőnyeg alá a problémákat, mert hiszi, hogy a pró és kontra érvek lajstromba vétele után is egyértelmű a szaldó. Nézzünk néhányat a demokrácia árnyoldalai közül!

Kontra

Először is, nem lehet teljes mértékben tiszteletben tartani mindenki egyéni szabadságát egy jogállamban úgy, hogy közben feltétlen törvénytiszteletet is elvárunk. Ez kézenfekvő, a liberális demokrácia/jogállam szóösszetételt mégsem érezzük oximoronnak, pedig akár érezhetnénk is; hisz nemegyszer tapasztalhatunk konfliktust a népakarat és az alkotmányos berendezkedés között. A gyakorlati döntéshozatalban ráadásul szinte minden esetben egy kisebbségben lévő érdekcsoport akarata érvényesül, miközben szeretünk úgy tekinteni erre a szisztémára, mint ahol a többség dönt a szabályokról. A kompromisszumkényszer emellett csökkenti a hatékonyságot; alapvető társadalmi célokat és össznépi követeléseket vagyunk kénytelenek feláldozni az értékpluralizmusból eredő koalíciós kényszerek miatt. Továbbá, minthogy választások idején úgy adunk mandátumot a jelölteknek, hogy nem ismerjük nézeteiket azokról a kérdésekről, amelyekről - a mi felhatalmazásunkkal, a mi nevünkben - majdan dönteni fognak, törvényszerű, hogy a nép és a kormány közti távolság folyamatosan nő. Ily módon demokratikus úton megerősödhet egy rendszerkritikus erő is, és ez akár a demokrácia végét is jelentheti. Újra ugyanoda lyukadunk ki: a népnek és a demokratikusan hatalomba juttatott politikai erőknek is lehetnek alkotmányellenes, anti-demokratikus céljai - és ez több holmi teoretikus eshetőségnél. Egy versengésre alapuló struktúrában tehát a versengést deklaráltan elutasítók is ringbe szállhatnak, és ha valóban tiszteletben tartjuk a tiszta verseny elvét, akkor túlsúlyba kerülésük esetén bele kell törődnünk abba, ha a többség egy alternatív politikai rendszer mellé állna. A logika szintjén persze. Aron morális konklúziója viszont világos és explicit: míg a demokrácia minden jel szerint tökéletlen, addig az egypártrendszer lényege szerint tökéletlen.

A történelem azt mutatja, hogy minden államrendnek vége van egyszer, a többség manapság mégsem rágódik ilyesmin. Egy újabb világégés még csak-csak eszünk-be jut (civilizációk harca - ez az új kód), de hogy a demokrácia mint olyan kifulladna békeidőben - ez legfeljebb egyes újbalos anarchisták és hataloméhes machiavellisták fejében fordul meg. Holott a trendek egyértelműek; a gazdaságirányítás mindinkább kicsúszik az államok kezéből, a törvényalkotás is egyre kevésbé nemzeti kompetencia Európában, a demokratikus intézményekbe vetett hit gyengült, a közéleti aktivitás renyhült, a politikaellenesség általános, a rasszista és más típusú demagógia pedig igen kelendő árucikk az eszmék piacán. Hogy mindez a népfelség alkonyát jelenti-e? A majd ötven éve írt sorok szerint nem feltét-lenül, mert egy időzített bombák-kal teli rendszer is fennmaradhat hosszú távon, ha nincs senkinek jobb ötlete.

Rekontra

Kérdés, hogy az eltelt fél évszázadra úgy tekintünk-e, mint amely igazolja Aron optimizmusát, vagy épp ellenkezőleg, a vég feltartóztathatatlan közeledtét látjuk mindenütt. Így vagy úgy, egy tanulság bizonyosan adódik. A demokraták semmiképp sem úszhatják meg, hogy a demokrácia bajairól is beszéljenek, máskülönben hallgatásukkal éppen az antidemokraták malmára hajtják a vizet. De közben azt is el kell mondaniuk, hogy mi helyett mennek ilyen döcögősen dolgaink. Raymond Aron pontosan ezt teszi, máig érvényes emberi példát mutatva a totalitarizmus ellenségeinek.

L'Harmattan, 2005, 242 oldal, ár nélkül