Nem tudom eldönteni, kedves koincidencia vagy bölcs előrelátás volt-e a múlt héten éppen Picassóra hivatkozva elnyafogni, miszerint nincs már igazság a képzőművészetben (sem), mindenesetre megnyugtat, hogy Király András is így gondolja, vagy ha nem, munkái - készítőjüktől elszakadva - ezt igazolják. Egyik képén, mely a művész kommentárja szerint szobafestőket ábrázol,
Picasso-feliratos pólóban
üldögél két figura, s lehet, hogy valóban csak nyelvszociológiai illusztrációs célzattal készült a kép (Király szerint, s biztos, igaza van, a kőművesek lepikasszózzák a szobafestőket), én mégis azt hiszem, tágabb értelmet tulajdoníthatunk a műnek. Egyrészt rögtön adódik a nem túl eredeti, így nem is mély gondolat: a művész neve áruvédjeggyé lett, majd jön a következő: mindenki művész, csak annak kell tartania-tételeztetnie magát.
Ki milyen mezben játszik, ahhoz a csapathoz tartozik, szőhetjük tovább okosan, a kérdés csupán annyi, hol vette a trikót és a gatyát.
Jó, ez sem nagy ötlet, de annál mégiscsak többet ér, mint a többi poén a kiállításon. Ezek, Király kommentárja értelmében, egy elkészíteni vágyott börleszkfilm alapjául szolgálhatnának. Hogy a mester életét megjelenítő film terve ugyancsak vicc-e, vagy valóban törekszik ilyesmire, az most teljesen mindegy, mert a munkák semmi igazán mókásat nem sugallanak, annak ellenére, hogy érződik, Király kedveli a tréfát, s - papjancsisan - szívesen el is magyarázza poénjait. Inkább annyit bizonyítanak, hogy festőjük nagyjából tájékozott a fotóblogok, a tréfás magánreklámok és persze önmaga életében, s mértéken felül igyekszik a hatvanas évek vizualitásával is megismerkedni, hogy tudásának, ismereteinek látható formát találhasson. Információi a világról végül is képbe merevülnek, ez tagadhatatlan, a baj csupán kettő. A képek tech-nikailag nem elég ügyesek, "szellemességileg" pedig - jó ég, el kell kerülni a rímet! - nagyon is (inkább: végtelenül) szikárak. Arról nem beszélve, hogy az ismeretszerzés az imádott korszakról még igencsak az elején tart.
Tárlatának mottója Frank Sinatra híres dalának címéből származik, s ez ismét felvethet egy kérdést: a hatvanas évek iránt érzett olthatatlan retróhangulatában Király András miért nem járja az útját, macskaköves útját, s miért egy pop-artos Ed Ruschával megspékelt németes-osztrákos kvázi-fotórealista mischungot fest ahelyett, hogy a Képcsarnokra emlékezne? Amúgy arra emlékeztetÉ
Fényképek adnak alapot Csiszér Zsuzsi festményeihez is. Gyakran "házias" fotók, főleg, amikor mezei-családi zsánert készít, de ezekkel ő sem megy sokkal tovább, mint Király András. Ellágyított fotórealizmusa olyan, mintha a valaha nagyszerű Méhes László és a korai Bernát András játszana négykezest vásznain - Szűcs Attila kontrá-jával. Idillt és drámát (vagy legalábbis metafizikusnak szánt ürességből kikandikáló történetet) mondanak el képei az amatőr fotó magánmitológiájából kibontható általánosságokra utalva, kedves ügyességgel. A néző persze igyekszik. Enigmatikus történeteket próbál az
esendő jelenetek
mögé vizionálni, nem sok sikerrel. Olvasom a galéria honlapján, hogy a vásznak sarkában megjelenő kis embléma rejtélyes családi utalásokat foglal magában, a festmények titka tehát még mélyebben pihenÉ
Makrofotók nyomán készült munkái sokkal erősebbek, melyekről nem a báj és bánat, hanem a technika, a festészet iránti érdeklődés sugárzik. Szívszorító újdonsággal ezek sem jönnek elő, de az tagadhatatlan, hogy a standard eljárást, a közvetített valóságot (fénykép) lehetőleg pontosan megfestő, a közvetítettséget (a távolságot és a hibát) képalkotó elemként használó, s vagy harminc éve pontosan ismert "technológiát" jól alkalmazzák. A lenyírt gyep, a gyomok és a talaj kicsiny univerzumát (a mikro- és makrokozmoszt?) rögzítő képek nagy dekorativitással sugározzák a festés szeretetét, a "csinálás" örömét. Látható: festeni jó (bízzunk benne, hogy nem tévedünk).
Király András kiállítása a Várfok Galériában, Csiszér Zsuzsié a XO Galériában, október 2-ig
