Brit szerző monográfiát írt a magyar filmről az angol nyelvű olvasóközönségnek. Sokat ígér, teljes filmtörténetet a kezdetektől máig, vagy ahogy az alcím mondja: from coffee house to multiplex. Ahol a kávéház egyszerre jelenti a korabeli társas élet kedvelt színterét Közép-Európában és Edison találmányának bemutatkozási helyét a millennium évében, 1896-ban. De még ennél is többet ad, amikor történelmi korszakokra bontva széles társadalmi-politikai-kulturális kontextusba helyezi tulajdonképpeni tárgyát, a magyar mozgóképet, amelyet szintén szélesen értelmez: a filmeken és filmkészítőkön túl foglalkozik a gyártás és a forgalmazás, a befogadás és a kritika kérdéseivel is.
A szerző - aki éveken át tanított különböző magyar egyetemeken - eredetileg
Fábri Zoltánról
tervezett könyvet írni, de angol kiadója arra hivatkozva, hogy Fábri alig ismert a nyugati világban, rábeszélte a téma kibővítésére. Az alapötlet emlékét őrzik a kötetben a Fábri-életműnek szentelt részletesebb ismertetések, elemzések, ami nagyon jól van így. Fábri Zoltán a magyar film klasszikusa, de alulértékelt klasszikusa, akit tévesen biztos kezű mesternek könyveltünk el. A film, tudjuk, nem éppen időtálló műfaj, a mai blockbusterek két hét múlva már senkit sem érdekelnek, a fiatalok kiröhögik az előző nemzedékek moziisteneit, a hajdan Oscar-esővel honorált darabokról kiderül, hogy nézhetetlenek, de saját egykori kedvenceinket újranézve sem értjük sokszor, mit ettünk ezen... Fábri filmjeivel éppen az ellenkezője történt. Mai szemmel, amit nem fátyoloz többé a "művészfilm" vagy szerzői film elfogult tisztelete, már nem kismesternek látjuk őt, hanem óriásnak, aki a magyar mozitörténet örökbecsűit alkotta meg a Körhintával, a Húsz órával, az Isten hozta, őrnagy úrral vagy Az ötödik pecséttel. Ha Cunningham könyve nagyobb elismeréshez segítené, már bőven érdemes volt megírnia.
A Hungarian Cinemát két megközelítésből is jó szívvel lehet dicsérni. Ha megvizsgáljuk a könyv forrásjegyzékét, azonnal szembeötlik, milyen kevés angol nyelvű anyagra támaszkodhatott Cunningham: mintegy fél tucat társadalomtudományi munkára (részben magyar szerzőktől); Nemeskürty István két kitűnő filmtörténetére, amelyek közül az első még 1968-ban jelent meg, de a frissebb is már húszéves (1985). Az újabb szociológiai, történelmi, kritikai eredmények megbízható lelőhelye a Hungarian Quarterly, mozitémában pedig a Filmkultúra neten hozzáférhető angol nyelvű cikkei. Ebben az ínséges helyzetben kivált fontos, milyen az a könyv, amely mostantól alapvető forrássá válik a külországi kutatók számára.
Cunningham munkája olyan jól sikerült, hogy - természetesen némi változtatással - érdemes lenne magyarul is kiadni, mert egyszerűen
nincs a piacon
a nagyközönségnek szóló, friss filmtörténeti összefoglalásunk. Tévedés ne essék: az angol szerző nem fedezte fel a spanyolviaszt, azokkal az adatokkal, megállapításokkal dolgozik, amelyeket a magyar szakemberek már összegyűjtöttek, feltártak, publikáltak. Többnyire tudományos igénnyel. Cunningham viszont a mozi - és a magyar kultúra - iránt érdeklődő laikusoknak írt jól olvasható, élvezetes könyvet. Üdítően mentes a sikítófrászt okozó egyetemi zsargontól, sehol egy Derrida-idézet, Virilio-formula; ép, egészséges, ha úgy tetszik, zsurnálkritikai nyelven szól, és még humora is van.
Meglepődtem, mennyire jól eligazodik Cunningham az olyan, idehaza ádáz vitákat és nemritkán heves indulatokat keltő kérdésekben, mint a népies-urbánus vita, a Tanácsköztársaság megítélése vagy a zsidókérdés. Talán azért (is), mert míg mi itthon a liberális és a konzervatív álláspont két szélső értékén ítéljük meg ezeket az ügyeket, addig Cunningham a világ legtermészetesebb módján képviseli az angolszász liberalizmust teszem azt a zsidókérdésben, hogy aztán Trianonról szólva a legnagyobb empátiával tegye magáévá jogos nemzeti sérelmeinket. Ezt a fajta tudást és ítélőképességet nem lehet könyvekből megszerezni; sok beszélgetést, nyitott szemmel járást, elfogulatlan figyelmet és nagy adag józan észt érzek mögötte.
A kötet időrendben tárgyalja a történelmi-filmtörténeti korszakokat, de három fejezetben megbontja a kronológiát. Az tökéletesen helyénvaló, hogy külön foglalkozik a dokumentum-, az animációs és a kísérleti filmmel, de az már feltűnő, hogy önálló fejezetet szentel a kisebbségi témának (Jews, Gypsies and others) és a futballnak (Foci, Fradi and the 'Golden Team'). Nemcsak érdekes, de tanulságos is szembesülni azzal, milyennek látszunk kívülről, mit tartanak bennünk fontosnak, figyelemre méltónak. A kisebbségeket illetően újabb tanúbizonyságot kapunk arról, hogy
"rajtunk a világ szeme",
míg a focis fejezet - amelyben olyan nagyszerű filmek kaptak helyet, mint a Két félidő a pokolban vagy a Régi idők focija - csak megerősíti azt az össznépi tapasztalatunkat, hogy a skót Felföldtől Új-Zélandig a legváratlanabb helyeken akadhatunk össze olyan emberekkel, akik talán nem tudják pontosan, merre is van Magyarország, de hibátlanul sorolják az Aranycsapat játékosainak fránya nehéz neveit. Itt jegyzem meg, hogy e remek könyvnek nem ártott volna egy magyar lektor, mert a szerzőnek vagy a kiadónak nemegyszer gyűlik meg a baja a számtalan magyar név, cím és kifejezés helyesírásával. A cigányokhoz kapcsolódó adatok egy része téves vagy elavult (bár erről nem csak a szerző tehet), de ezeken kívül nem találtam kifogásolnivalót a könyvben, amire igazán nem lehet panaszunk: nemzetünk és kultúránk a legkedvezőbb színben jelenik meg a brit szerző tükrében. Tudjuk, nem a tükröt kell átkozni azért, ha ferde a pofázmányunk. Mégis úgy vélem, e vonzó portréban John Cunningham keze is benne van.
- borz -
Wallflower Press, 2004, 258 oldal, illusztrált
