ismeretterjesztő dokumentumÞlm
forgatókönyve, nem kevés fikciós elemmel, hogy akár egy játékfilm tőkeerős producere is lecsaphasson rá. Láttunk már olyat, hogy Peter Ustinov áll a kismartoni kastély udvarának szökőkútjánál, körbemutat, és így szól: íme, innen indult a vonósnégyes műfajának karrierje; főcím, majd elindul egy Haydnről szóló film. Láttuk azt is, hogy David Attenborough bemászik egy termeszvár kellős közepébe, zseblámpájával rávilágít egy rothadó levélkupacra, majd a következő egy órában elmagyarázza, hogyan is működik az afrikai szavanna oroszlánostul, zebrástul. És most Jonathan Carr kivonul képzeletbeli stábjával a Bécs melletti Grinzingbe, rámutat egy sírra, és elmeséli, hogy a zuhogó esőben nem voltak nagy gyászbeszédek, nem szólt a zene, az emberek nem a zeneszerzőt, hanem a korszakos jelentőségű karmestert búcsúztatták. Hatásos (de lapos) kezdés, a figyelmet a továbbiakban olyanokkal kell fenntartani, hogy Mahler szexuálisan nem tudta kielégíteni a feleségét, két liter vért veszített egy makacs aranyér miatt, és amikor csak lehet (meg amikor semmi értelme), sulykolni, hogy Mahler zsidó volt. Ráadásul nem az a lila, neurotikus művész, akinek gondolnánk, hanem céltudatos, akaratos, kíméletlen karrierista. Alma Mahler pedig hazudik, hazudik, hazudik. Amikor Carr mégis hitelt ad szavának, akkor meg nem tudjuk, hogy ugyan miért. (Persze azt sem, hogy miért nem.)
A film vonzerejét (látványát) növeli, hogy Carr végigjárja a helyszíneket: Prága, Lipcse, Budapest, Hamburg, Bécs, a Wörthi-tó, New York stb. Mindenhol színesen mesél, egy pofás kis bekezdésből (vágókép valamelyik fotóarchívumból) megtudjuk, hogyan épült ki a bécsi Ring, mi az, hogy századvégi birodalmi főváros, mennyit úszott Mahler, miből áll egy vegetáriánus ebéd. Két mondatban el lehet (el kell) intézni Karl Kraust, két bekezdésben Nietzschét, két oldalban egy-egy szimfóniát. Jonathan Carrnak sajnos van egy rendkívül rossz és idegesítő szokása. Szeret mindenre rátenni egy lapáttal. Amikor például egy korabeli jellemzést idéz a komor személyiségű Mahlerről - "aki csúfsága ellenére démoni bűverővel rendelkezik (É), akivel érintkezni olyan volt, mintha borotvapengével borított bombát kezelne az ember" -, kiegészíti a leírást azzal, hogy "csúf, elbűvölő, komor, lobbanékony: mintha csak Mephistót írta volna le". De még ezzel sem éri be: vagy mintha "Dr. Jekyllt és Mr. Hyde-ot". Itt érezzük, hogy a szerző fantáziája meglódult, butaságokat beszél. És leírja.
A könyv erénye, hogy végül nem váltja be a kezdeti ígéretet, azaz a karmester Mahler helyett nem a zeneszerző Mahlerről szól. A legjobb részletek ugyanis éppen azok, amelyekből Mahler karmesteri teljesítményéről,
hihetetlen munkatempójáról,
a századforduló operaházainak, nagyzenekarainak működéséről, a zeneüzletet övező machinációkról, intrikákról, kinevezési játszmákról értesülünk. (Persze tudjuk, hogy nem vehetjük készpénznek Carr állításait, de a fantázia kellemes túlzásait itt jobban megbocsátjuk.)
Borbás Mária könnyű kézzel készült fordítása gördülékeny, de - különösen a könyv első felében - nem ártott volna stilisztikailag simábbra vasalni (lehet, hogy az eredeti szöveg is ilyen zsurnálpongyola?). A magyar például nem szereti a "hajszálhasogatást", a zsilipek pedig inkább átszakadnak, s nem felrobbannak, még akkor sem, ha ezt egy bombához hasonlatos szerelmi ügy teszi.
A könyv borítóján egy pasztell-portré látható, mely a piktor karikaturista-vénájának dülledő vastagságáról árulkodik. Ha jól értem a forrásmegjelölést, akkor a kép 1997-ben készült, ugyanabban az évben, amikor a könyv. Mindkettő színes (egy festő barátom vurstliszínesnek mondaná) és elrajzolt. Teljes az összhang.
Európa Könyvkiadó, 2005, 309 oldal, 3200 Ft
