Les Rarissimes du Quatuor Végh Bartók tanítványa, Végh György 1940-ben alapította vonósnégyesét, és kitartott mellette egészen a feloszlásig, 1980-ig, miként a csellónál társa, Szabó Pál. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a század egyik legnagyobb kvartettje volt. Noha, mint ezt a kritika sokszor megállapította, korántsem játszottak makulátlanul. Most kiadott felvételeiken (Mozarttól hat vonósnégyes), melyek 1954-56 között készültek Párizsban, sem a technikai csodák vagy a virtuozitás a lenyûgözõ. (És nem is a hangmérnöki tökély, mert sajnos a felvételek erõsen megromlottak az idõk során, sok az alapzörej, és olykor egészen furcsa sziszegéseket is hallani.) Hanem az, amit gyarlóan muzikalitásnak szoktunk nevezni. Mert mikor hallani ilyen finom lejtéssel a d-moll (K. 421) indítását?! Mikor ilyen befelé zokogó bájjal a második tétel andantéját?! A G-dúr (K. 387) andante cantabile tétele sírnivalóan bensõséges, ám érzelgõsségtõl teljesen mentes. Általában is megfigyelhetõ, hogy a Végh-vonósnégyes romantikától megfosztva játssza Mozartot, aki ebben a felfogásban a szerkesztés nagymesterének bizonyul. Minden szólam plasztikusan lép elõ, minden hang értelmezett, de sosem száraz vagy tudóskodóan preciõz. Akik látták öregkorában Véghet karmesterként, tudják, micsoda érzéke volt a dramaturgiához, a zene felépítésének átvilágításához. És a hangsúlyokhoz. Ez utóbbi talán az A-dúr (K. 464) második tételében hallható a legszebben. Itt a menüett közeledik a beethoveni scherzóhoz, de még megtartja táncos lépegetését. Szóval alapvetõ felvételek.
- csont -
EMI Classics, 2005
*****
Jiri Kratochvil: Kushadj, bestia! Milan Kunderával egy idõben indult, mindketten brnóiak; ám Kratochvil, Kunderával ellentétben, 1968 után Csehszlovákiában maradt. 1990-ig legálisan semmi nem jelenhetett meg tõle, viszont - megannyi értelmiségi sorstársához hasonlóan - számos szakmát próbálhatott ki a husáki éra alatt: volt többek között darukezelõ, éjjeliõr, fûtõ. 1990-es elsõ regénye óta elismertsége mind nagyobb; Kundera szerint (akit Kratochvil a mesterének tart) az egyik legjelentõsebb kortárs cseh író.
A Kushadj, bestia! egyes szám elsõ személyben elõadott visszaemlékezés. A cseh rendszerváltozás után az amerikai emigrációból hazalátogató fõhõs a vele gyerekként az ötvenes évek elsõ felében megesett, és egész életére traumát okozó lidérces történetet idézi föl. Úgy is mondhatnánk, az illyési "mindenki szem a láncban" egyik variánsát kapjuk a lendületes, bár kissé bõ lére eresztett szövegben. A kunderai hatás tagadhatatlan (szerencsére a korai, novellista Kunderáé), de a cseh pszichothriller befolyása (mondjuk Ladislav Fuksé) is tetten érhetõ, ha nagyon akarjuk. Mégsem mondhatni, hogy maradandó nyomot hagyna bennünk a mû: talán a Sztálin-horror tematika (ideiglenes) lecsengése miatt, vagy azért, mert a könyv kétharmadánál sejthetõ a végkifejlet. A regény ezzel együtt is egy szuszra végigolvasható, hála a gördülékeny fordításnak - ami manapság sajnos korántsem magától értetõdõ a magyarra átültetett mûveknél.
B. I.
Ulpius-ház, 2005; fordította: V. Detre Zsuzsa, 176 oldal, 1980 Ft
***
A Green Day legutóbb a hét évvel ezelõtti Sziget alkalmából járt Budapesten. Most némi aggodalommal tekintettem az újabb fellépésük elibe, miután az eredeti elõzenekart, a szintén amerikai My Chemical Romance-t a nyíregyházi Alvin és a mókusokra cserélte a tréfás kedvû szervezõ, s ráadásul azzal is szembesülnöm kellett, hogy életemben elõször nemdohányzó rockkoncerten járok. De aztán hamar, már a koncertet nyitó American Idiot közben eldõlt, hogy nem lesz itt probléma: kevés zenekar próbálkozhat büntetlenül kétperces közönségénekeltetéssel az elsõ szám alatt, a Green Day viszont csinálhatott, amit akart, az Aréna bõ fél háza vevõ volt rá.
Közönséghergelésbõl, együtténeklésbõl és pirotechnikából a késõbbiekben is bõven kijutott, sõt a ráadásban sikerült percekig konfettifelhõbe burkolni a stadiont és az eksztázis határán egyensúlyozó tizenöt éves lányokat. Mindez némiképp a zene rovására is ment: eljátszották ugyan az új lemez jó kétharmadát, viszont a korábbi albumokhoz csak egy-két szám erejéig nyúltak a csaknem két óra alatt. Cserébe kaptunk egy Operation Ivy-feldolgozást, melyhez a közönségbõl verbuváltak egy háromfõs zenekart - az fejezte be helyettük. Ez a pillanat emlékeztetett legjobban a tizenhat év alatt jócskán meghaladott punkgyökerekre is: az új számok már középtempós rockdalok, nem pedig háromakkordos himnuszok a betépve maszturbálásról - ahhoz mégsem fért kétség, hogy borzasztóan élvezik, amit csinálnak, és így van ezzel a közönségük is. Egy interjúban azt mondták, azt a célt tûzték ki maguk elé az új album és turné elõtt, hogy õk legyenek a világ legjobb rockzenekara. Nos, valószínûleg nem lettek, de baromi szórakoztató koncertet adtak.
Pál Zsombor
Budapest Sportaréna, június 9.
*****
B-13 Szezonja van a bûnösvárosos filmeknek. Képzeljük csak el, amint a francia tömegfilm apostola, Luc Besson megnézi a Meteo címû antiutópiát, majd beletúr õszülõ szakállába, és leül a laptopja elé. A végeredmény a korszellemhez igazított, kellõen felületes B-13. Egy három év múlva elkövetkezõ, tehát alapjában véve nem irreális jövõkép a kettészakadt Párizzsal, amolyan Bogota-módra. A fallal körülvett pokolban a drog és a fegyver az úr, dörög a colt, a kriptában csörögnek a halottak. Az imponáló koreografikus teljesítményt felmutató fõszereplõk itt vágnak rendet, s szereznek érvényt a felvilágosodás évszázados hagyományainak. Expressis verbis el is hangzik a híres paradoxon: szabadság, testvériség, egyenlõség. A történetben pár kevésbé megszokott fordulat jelzi, hogy értõ emberek is sertepertéltek a mû körül, a beállítások és a dialógusok azonban a szokásos gyorséttermi szintet hozzák. A filmzene üdítõ módon a már említett Meteót idézi, ilyenformán déja vu és felüdülés egyszerre. Az viszont, hogy ez az eredendõen hiteltelen film átlényegül politikai segédanyaggá, arra utal, hogy Bessonék még mindig nem értik a tömegkultúrát - elég felidézni a Bíbor folyók második, hasonló halált halt részét, ha még emlékszik rá valaki. A média és az üzenet egyenlõségére utalni ma már több mint közhely, de ennek ellenére meg kell tennünk. Jöhet a következõ delikvens.
- dercsényi -
Az SPI bemutatója
**
György Kata: Budapest - Túlsó part A Mûcsarnok "menü pont" fedõnevû projektgalériájában tíz darab, fotópárokból álló képeslap látható. A felvételek a digitális dátumkijelzõ szerint 2004-2005 telén készültek, a helyszín a Duna rakpartja. A képek felsõ részében a budapesti panoráma turisták által is gyakran fotózott részletei láthatók; többek közt a Margitsziget a Szent István park felõl, a Parlament a Batthyányi tér irányából vagy a budai Várhegy a Lánchíd pesti hídfõjének takarásában. Az alsó fényképeken minden esetben pontosan hatvan évvel korábbi idõpont látható, a fényképezõgép lefelé fokuszál: közelrõl figyelhetjük meg a rakpart havas lépcsõit, a Rákos-patak torkolatát és a pesti szállodasor elõtti hajóhíd részleteit. A helyszínek kiválasztása nem véletlen: pontosan ott készültek, ahol megbélyegzett honfitársainkat, gyereket, öreget, nõt, férfit lõttek bele a Dunába. A mû létrejöttekor még semmi sem árulkodott itt arról, hogy egy európainak tekinthetõ nagyvárosban nyíltan, a némaságával cinkos, "védett" lakosok szeme elõtt közel 3600 embert gyilkoltak meg a nyilasok. György Kata munkáiban az idõ linearitásának megkérdõjelezése az egyik legfontosabb elem. A ma már dokumentumok alapján azonosítható helyszíneken sajátos rekonstrukciót végez el: a nézõt arra kényszeríti, hogy látni vélje, amit az áldozatok láthattak, "átélje" az utolsó elõtti pillanatot, azonosuljon a lemészároltakkal. Fogadja el és tudatosítsa, hogy a tragédia és a városkép szorosan összenõtt egymással, hogy mindannyian, akik itt élünk, valamilyen módon érintettek vagyunk. A képeslapokat bárki ingyen elviheti, akár darabonként, akár leporelló-formátumban. Bár szabályos, postai forgalomban használható levlapokról van szó, a mûvész arra kér bennünket, hogy - egy késõbbi dokumentáció számára - helyben írjuk meg, és a kihelyezett ládába dobjuk be õket. Írjuk meg mindazt, ami e borzalmakban személyesen, csakis ránk vonatkozik.
Ha találunk szavakat.
- dck -
Mûcsarnok, megtekinthetõ július 3-ig
*****
Mokka A kereskedelmi és a közszolgálati tévék reggeli mûsorairól általában nehéz pozitív véleményt mondani. Köztudott, hogy ezeknek az adásoknak a nézettsége nem döntöget csúcsokat, de kötelezõek, ahelyett, hogy például hasznos gyerekmûsorokat sugároznának ilyenkor a bölcsõdék számára. A Mokka, amióta Havas Henrik tahózik ott reggelente, mondjuk egy kicsit népszerûbb, de M. Kiss Csaba random mizogín szeánszai sem kártékonyak a status quóra nézve. Nem is kívánok itt a mûsor színvonaláról, az álérdeklõdésrõl, a mûtémákról, a mûsorvezetõi attitûdökrõl átfogóan beszélni.
Ha volna a társadalmi nemekrõl szóló diskurzus korrektségét vizsgáló médiabizottság, a Mokka stábja már minden bizonnyal a rögtönítélõ bíróság elõtt állna. Könnyedén megkérik a leszbikusokat, hogy hagyják békén a társadalmat, ha az is megbocsát nekik; majd elbánnak a gyermekvédõ jogásszal; aztán nem leplezik mucsai véleményüket a "karrierista nõkrõl", talán csak a pornósztárokat nem sikerült még megalázniuk egyenes adásban. A divatos beszédtémáról, az öntudatos nõrõl meg - akkor is, ha az a meghívott, és ott ül az orruk elõtt - mindig úgy beszélnek, mint egy fogyatékosról. Nagyjából az jön le belõle, hogy a nõnek azért az a dolga, hogy boldoggá tegye a férfit, ha erre nem képes, magára vessen: hiába van jó munkája, ronda is lesz, szingli is, meg leprás is hamarosan. Legutóbb (június 13-án) pedig tették ugyanezt egy magát nõnek valló szexológus lelkes segédletével, aki talán itt maradt a hetvenes évekbõl, amikor még elektrosokk-terápiát javasoltak a szexuális orientáció megzabolázására. Azt mondta az állítólagos szexszakértõ, hogy ha a nõ autonóm és kerek egész, akkor egy férfi már nem fér bele az életébe. Elárulom neki, hogy akkor fér csak bele igazán, ahogy valószínûleg az egész férfi tud normális, nem egyenlõtlen kapcsolatot kialakítani egy nõvel. De ha együtt csinálják ezt, az sem baj. Persze errõl sosem esik szó Bulváriában. Honnan is tudhatnák ezek a félemberek.
- sisso -
TV 2
*
A Camerata Salzburg élén adott koncertje miatt Bobby McFerrin is megirigyelhetné Sir Roger Norringtont. Talán a mûsorváltozás okán, talán vérmérsékletbõl adódóan a Zeneakadémia szûk számú közönségét nem csupán Bach muzsikájával varázsolta el: megismerhettünk egy mosolya mögé bújó tudóst, egy vérbeli pedagógust, aki szóval, cselekedettel és mulasztással is a gondoktól mentes Bach-játékra terelte a figyelmet. De Norrington csak pillanatokra maradt a középpontban, amikor beszélt, akkor is Bach volt a fõszereplõ. Valamint a Camerata Salzburg zenészei, egytõl egyig, akik a 6. Brandenburgi versenyben szólistaként, a d-moll kéthegedûs versenymûben és az 5. Brandenburgi versenyben nagyszerû kísérõként, a C-dúr szvitben pedig meglehetõs létszámú kamaraegyüttesként mutatták, hogy lehet felszabadultan, nem a karmester taktírozására ügyelve (ilyen ugyanis nem volt ezen a koncerten) játszani.
Norrington pedig már az elején megadta a koncert mottóját: "Listen louder", vagyis hallgasd hangosabban - és érdemes volt fülünket hegyezni. A mélyvonósokra írt Brandenburgiban mindenki szólista volt, egymást múlták fölül. A Kettõsversenyben a két hegedû giuco delle coppiéja az életigenlõ, számos gyereket nemzõ Bachot juttatta eszünkbe. Az 5. Brandenburgi versenyben a három szólista belsõ játékán ámulhattunk, a C-dúr szvitben pedig kis híján táncra perdültünk. Norrington a 2. gavotte oboái alatti vonósok kiemelésével csalt mosolyt ajkunkra, a mûvet záró Passepiedben pedig nem restellte a hemiolát "manuálisan" is kiemelni. A karmester klasszikus értelemben csak e mûvet vezényelte végig, a Kettõsversenyben a terem felé fordulva hagyta kamarázni zenészeit, inkább csak mediált köztük, a kamarazenének tekintett Brandenburgikban pedig egyenesen elücsörgött zenészei közt, a zene folyamatát rajzolgatva idõnként, olykor pedig kifordulva a közönséghez, táncolnak-e már.
Medve Gábor
Zeneakadémia, 2005. június 8.
*****
Madagaszkár Vajon mit szólna Mickey és Donald teremtõje a mocsárlakó zöld szörnyeteghez és a gyilkos ösztönökkel megpakolt spanyol ajkú csizmás kandúrhoz?
A kortárs animációsfilm-dömping élbolyába nem könnyû bekerülni, akinek mégis van rá kerete, segítségül hívhatja a klóntechnikát. Az Oroszlánkirály és családja által kitaposott ösvényen érkezik a manhattani állatkert vákuumcsomagolt karajon hizlalt sztárcsapata: a dumagép oroszlán, a nagy seggû víziló, a kalandvadász zebra és a teljesen felesleges zsiráf. Rövid városnézés után konténerben és afrikai vadrezervátumban kellene végezniük, ám eltéríti hajójukat egy Bond-szérián edzõdött pingvincsapat, s kezdõdhet a rekeszizom-szafari. Az állati túlélõshow garantáltan párzásmentes, inkább sokkelemekkel töltik meg a Dreamworks szakácsai, az oroszlán elméje meghasad, és ebédjének fogásai lassan egybemosódnak barátai kontúrjaival. Szinte már látom, amint nyárson pörgetik a csíkost, de persze ilyet még ebben a - nem is annyira - gyerekfilmben sem lehet, végtére Micimackó is mézet, nem pedig malaczsírt szokott a kenyerére csurgatni.
A nagyvárosi állatok szimulált természetes környezetnek nézik a szigetet (bár talán még nekik is feltûnik az akut hotdoghiány), ahol a táncos lábú makikolónia, élén XIII. Juliánnal uralja a bozótot. Csak a hiénáktól, a késõbbiekben pedig a skizofrén csúcsragadozó állkapcsától rettegünk. Nem kell ide se konfliktus, se nagyvad, az innen-onnan összeollózott kinézetû epizódszereplõk sziporkázó beszólásai viszik el a pálmát.
Mr. Disney elégedetten fordulhat a másik oldalára.
Balázs Áron
Forgalmazza a UIP-Duna Film
***
