1996-ban, amikor napvilágot látott a Morcheeba Who Can You Trust? című albuma, már túl voltunk a triphop első hullámán. Tricky és a Massive Attack kipipálva, s úgy egyáltalán, már nem nagyon akadt olyan fáradt-lebegős hiphopütem, ami igazán felkavart volna.
Ezzel a londoni trióval azonban kezdhettük a "hisztit" elölről. Hogy mi okunk volt rá, arról most ne nyissunk kimerítő vitát, de bizonyára alapos: tele finom melódiákkal, s azzal a gyöngéd melegséggel, ami Skye Edwards énekesnőből dőlt. Gondolom, az sem lehetett mindegy, hogy a zenéket szerző Godfrey testvérpár más-más iskolát végzett: Paul az elektronika és a hiphop, Ross a country, a blues és a folk felől érkezett; továbbá mindhárman odavoltak a soulért. Tessenek ezt összeadni, s nagyjából megvagyunk. (Még az amcsik is ráharaptak rögtön: David Byrne rögvest rájuk bízott hat számot az eljövendő Feelings albumán.)
Ami a továbbiakat illeti, az kissé árnyaltabb problémakör. Mert bár jöttek a lemezek, kétévenként, rendesen, a Morcheeba-hívek nem mindig méltányolták, hogy mást kapnak, mint amire beálltak: míg a triphop megfogyatkozni látszott, esetenként hol a pop, hol a folk, hol a funky tengett túl. Különösen a diszkós-funkys Fragments Of Freedom tűnt bukónak, s bár a 2002-es Charango újra megkapaszkodott a listákon, valami kifulladásféle érződött a zenekaron. (Akik látták, ezt tartották róla utoljára a Szigeten is.)
Ilyenkor szokott megjelenni egy válogatáslemez - s nem is késlekedett: az volt a címe, hogy Parts of the Process. Aztán tessék, Skye Edwards kivált a zenekarból. Hogy teljesen paff legyen nekünk...
És akkor beszállt a helyére egy másik hölgy, Daisey Martey.
Hogy ő jobb-e vagy rosszabb, mint Skye, abba ne menjünk bele, mert az nem vezet sehova. Úgy mondanám inkább: más, mint ahogy jócskán más az új Morcheeba-album is. Abban persze, amilyen csínján bánik az elektronikával, il-letve ahogyan rákapott a masszív akusztikára, abban nyomon követhető a konzekvencia, továbbá a popos-soulos felhangok is visszaköszönnek, de azért mégiscsak: mintha új életet kezdett volna a zenekar.
Tudják, hova köthető egy kicsit? Emlékeznek Julie Driscollra? Vagy a Jefferson Airplane-re? Én legalábbis úgy hallom: ezt az anyagot most abból a békebeli, hippis folkból-rockból-pszichedéliából gyúrták az urak. Így ötven felé persze sok mindent hallhat az ember, de ez legyen az én "bajom". Hiszen a The Antidote amúgy mentes a látványos retrótól, naprakész tánczenének ugyancsak oké. Legalább négycsillagos portéka, ha nem is eget verő.
Echo/CLS Records, 2005
