Zene

A szanalmas.hu-n olvastam: "...nem is tudom, hogy lehet-e ma már olyat festeni, amit mongyuk még a maga idejében ki fognak állítani jól, vagy ami 100 év múltán is a hején áll majd. Kicsit bele vagyok kavarodva a mai művészetekbe, meg aztán ma már mindenkihez eljuthat minden. Majd egyszercsak elfogy a művészet, biztos." Egyszer tényleg el fog fogyni, ma azonban van még, rengeteg, sőt, talán fölösen is. A szanalmas.hu aggódó posztolója mindenesetre rendkívül rokonszenvesen bizonytalankodik, kis erőszakkal poszthegeliánusnak is mondható, érzékeny katasztrófasejtelmet sugallva bóklászik a művészet szerinte már most pusztuló őserdejében. Még elképzelni is vicces lenne a látványt, amint odakötözi magát Roskó Gábor festőbotjához, s tutajra száll az utolsó táblaképpel.

Régóta tudjuk, de mióta Quentin Tarantino előhozakodott Kill Bill című, extrákkal terhelt prospektusával, talán már törvényerőre is emelkedett, hogy mi mindent köszönhet a világ filmművészete (és az általános műveltség, továbbá a Hortobágyi-ugrócsoport) a távol-keleti (szűkebben hongkongi) akciós árunak. Nagyon sokat. Úgyszólván mindent.

Karcsú, tejszínű, széltében téglalap alakú kis kötet. Nemes Nagy Ágnes tizenhét verse, tizenhét mozdulatlan egyiptomi ikon, fákról, kertvárosról, folyamágyról: a tárgyak örömhíréről. A versekkel szemközt, jobbkézt, Paál Zsuzsanna leheletfinom szürke rajzai, ködös, hópelyhet idéző látomásai. A versek és a rajzok közt halovány hártyapapír.

Paul Virilio egyike azoknak a posztmodern gondolkodóknak, akiknek a megítélése az "ihletett próféta" és az "eszement futóbolond" minősítések között ingadozik. Mint minden olyan szerzőnél, akinek határozott mondanivalója van a világról, az ő esetében sem létezik középút. Mostanában két könyve is megjelent magyarul, így most már a hazai érdeklődők számára is könnyebbé válhat a döntés.

Semmi kétségem afelől, hogy számtalanokat elrettent majd a Bárka Színházban látható Teomachia megtekintésétől az a sok bonyolult és magvas magyarázat, amellyel pedig tudós kollégáim épp az előadás megtekintésére biztatnák a színházrajongókat. Én azt mondom: nem könnyű előadás, jobb megadni magunkat neki mindjárt az első percben.

Vagy: Budapest, a pokol? Ja, az is lehet, különösen a tekintetben, hogy aki dudás akar lenni, hova kell annak menni. Azaz utazni. Milyen szerencsések is vagyunk mi, pestiek, egy villamosjegy áráért úgyszólván ölünkbe hullana az önismeret, ha tudnánk erről a lehetőségről. Sebaj, majd eztán. Nem így Mitch. ' Kaliforniából érkezik, hogy átessen pokoli (paradicsomi, máig nem tudom eldönteni) viszonyaink közt ezen a húszévesforma legények számára kötelezőnek tűnő fejlődéstörténeten. Kell-e mondani, nem is kimondottan önszántából jön. Apjával, a családi sebektől űzve vadul asszimilálódni és (elsősorban is mint a legkézenfekvőbbet, a nyelvet) felejteni igyekvő Kulka Jánossal, aki nem csak ebben hasonlít John Lurie-ra a címünkben megidézett műből, csak hát a korkülönbség, ugye. Az életkorbéli meg a történelmi: mindkettő dacára azért a kilencvenhét perces játékidő alatt szembejön párszor Jim Jarmusch, és akkor kezdeni kell vele valamit. Az a jó (akkor jó), ha sikerül kicselezni, az a kevésbé jó (akkor rossz), ha csupán egy "korszerű" göncöt sikerül jöttiben ráhúzni.

Két életmű-válogatást is kihozott az elmúlt hónapokban a Network kiadó, mindkettőt könyvszerű formátumban, hogy a CD-tárolóhelyek fogytán a könyvespolc felé terjeszkedhessen a gyűjtemény. A portrésorozat koncepciójának szemlátomást része a kísérőfüzetek gazdagítása is - hol tényszerű ismeretekkel, hol inkább hangulati elemekkel megrakott, riportszerű életképekkel.

n Fagyöngyszüret Ez a címe annak a... versösszeállításnak? színházi előadásnak? lírai drámának?, amelyet a marosvásárhelyi Ariel Színház és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház hozott vendégjátékra a Tháliába, és igen remélem, hogy nem utoljára.

Tekintélyes halom emelkedik a könyvtárasztalon a kötetekből, melyeket Karinthy Márton forrásként használt nagyszabású családregényéhez. Itt van Déry Tibortól az Ítélet nincs, Devecseri Gábortól a Lágymányosi istenek, az Aranyketrec Benedek Istvántól, a Szellemidézés és a Napló három vaskos kötete az apától, a Búvópatak Devecseriné Guthi Erzsébettől és így tovább, a végtelenségig. Könyvek nyomasztó tömege, mintha csak illusztrálni akarná az alapvető kérdést, ami Karinthy Márton műve kapcsán felmerül: minek?

A viharos sikereket hozó komoly kötetek megírása közben születtek ezek a játékos költemények, mintegy a "léha" fonákját is bemutatva a "komoly verseknek". Mit vitt tovább a korábbi kötetekből ismert poétikájából, és mennyiben tér el tőlük Kovács András Ferenc? Lehet-e könnyed, és ha igen, miképpen, egyáltalán jól áll-e neki?

A "mélyfőd" valahol a nagy orosz semmi közepén van, ahol "tévé nyista, mer' elmegy fölötte a vétel", tehát vodka van, vacak, pancsolt vodka - meg rengeteg nyomorúság. Átmenetileg "tósztméker" is van, remek tajvani - vagy kínai - darab, és ebből némi bonyodalom.

Régóta hiszem azt, hogy ha már nem férünk oda a nagy dolgokhoz, közelítsünk a kicsikhez, hogy velük bíbelődve vigasztalódjunk áldatlan állapotunkban. Úgy tetszik, Csontó Lajos sem igen gondolta másként, amikor az 1999-2003 között készített munkáit kiállítássá szerkesztette, majd a meglepően jól megképzett, a magyar égbe enyhe spirállal feltörő falakra felrakta azokat.

Az eddig csupán könnyedebb műfajokban, forgatókönyvíróként nevet szerzett Ed Solomon (Charlie angyalai, Man in Black -Sötét zsaruk etc.) filmjével nem csupán drámai szkriptíróként, de rendezőként is debütált. A film, melynek meséjét a direktor állítólag húsz éven keresztül írta, amolyan amerikai variáció bűnre és bűnhődésre a hadak útját többszörösen megjárt Billy Bob Thornton főszereplésével.

A hatvanas-hetvenes évek soul- és funkylemezeiből hármat szoktak minden idők legjei közé sorolni a szaklapok. A Live At The Apollo című James Brownt, a What's Going On című Marvin Gaye-klasszikust és a Sly & The Family Stone-tól a pszichedelikus alapműnek tekintett There's A Riot Goin' Ont. Ha szükséges lenne kapcsolatot teremteni a három lemez között, akkor a fekete polgárjogi mozgalmakra gyakorolt hatásukat említeném, de ettől most - e szolid lemezismertető keretében - inkább eltekintenék. Azt ugyan nem hallgathatom el, hogy a There's A Riot Goin' On nem annyira zeneileg tűnik ki a Family Stone-életműből, mint inkább a kesernyésebb mentalitásával: 1971-ben sajnos már nem volt helye az olyan élcelődésnek, mint a korábbi "Don't Call Me Nigger, Whitey / Don't Call Me Whitey, Nigger".