A viharos sikereket hozó komoly kötetek megírása közben születtek ezek a játékos költemények, mintegy a "léha" fonákját is bemutatva a "komoly verseknek". Mit vitt tovább a korábbi kötetekből ismert poétikájából, és mennyiben tér el tőlük Kovács András Ferenc? Lehet-e könnyed, és ha igen, miképpen, egyáltalán jól áll-e neki?
Kovács András Ferenc költészete nem tartozik az úgynevezett ellenbeszédek közé. Nem akar felforgató lenni, nem szubverzív jelegű. "A költészet maga" érdekli. Egyedülállóan pazar formakultúrával rendelkező, sziporkázóan gazdag műveltségű, többször a 19. századi versnyelv tökéletesen sikerült ezredfordulói újraírását produkáló,
színpadiasan áradó virtuozitása
számára a líratörténeti helyek időbeliségének felmutatása, illetve módosítása a fontos. A jelen nem pillanat, hanem a tradíciók törté-nése. Az ebből fakadó utaláshálózatnak, szövegköziségnek legjellemzőbb fajtája a palimpszesztus, a különféle időkből származó szövegek képletes egymásra másolása, kreatív továbbírása. Így alakul ki a versek lírai énjének személytelen személyisége.
A mostani kötetben a komikus esztétikai minősége érvényesül a költőtől megszokott tragikus felhang helyett. Vidor, mert nagyon elkeseredett. Hangsúlyozottá válik annak belátása, hogy a költészetnek semmiféle értelme sincs. Nem terápia, nem külön világ, a kellem és a kecs birodalmába sem tartozik. Eredménye: "Csak lét kacatja: költemény" (Epilógus a fattyúdalokhoz). A lírát a "léha ihlet" válthatja meg e bizonytalan kételyekkel terhelt időben. Ebből a belátásból ered a közelítés a nonszensz világképéhez. Csakhogy a nonszensz stílusa valahogy túlságosan szikár és elvont Kovács András Ferenc teátrális jellegű költeményeihez képest, amelyek olyanok, mintha a barokk nemesi selymek suhognának, helyenként vaskos humorában pedig inkább premodern ízek érezhetők. Az erdélyi költőtől teljesen idegen ez és a cinizmus is, a fiatal nemzedékben is a kicsinyes durvaságot, nihilizmust kárhoztatja, érdekes módon egy kalap alá véve őket éppen a véresszájú ideologikus öregekkel.
A bevezető költemény után az első tizennégy vers akár a közköltészet hagyományába is beilleszthető lenne, leginkább az antifasiszta vonulatba. Persze a képviseleti líra itt is erősen a palimpszesztus hatástörténeti jellegét hangsúlyozza. Kiváló példája ennek az a villoni balladákat is megidéző mű, amely T. S. Eliot versét parafrazeálja és az ezredfordulói, magyar nyelvű jobbos sajtót gúnyolja ki (Ballade de la grosse raison). Ezt a "közéleti" szakaszt zárja az a tréfás irodalmi toplista, amelyet Kántor Lajos számára készített a költő. Két "tanköltemény" következik, majd egy igazán sodró erejű útinaplós tematika, pazar darabokkal. Az élmény itt is feloldódik az irodalmi hagyomány hangsúlyozásában, ezt erősíti az ódon hangzású itinearirum szó is, amely útinaplót jelent. Megörökítődik annak a Literaturexpress Europa 2000-nek az útja, amely Moszkvától Lisszabonig szelte keresztül-kasul a kontinenst. Nagyon jó a Szentpétervári szép napok című vers, Kovács András Ferencben van valami szlávos paroxizmus is. Persze ennek a költeménynek a szövegszervező technikája már rutinosan tartalmazza a létezésükben talányos történelmi költőimágó szerepeltetését. Csak most nem Lázáry René Sándor, hanem Alekszej Asztrov szerző(i nevé)vel olvad össze a lírai én. Ennek az irodalmi szerzői nevekre való rájátszásos technikának ebben a kötetben egyébként Radnóti Miklós a legfontosabb "előimázsa". Illetve az ő gesztusa is megismétlődik, emlékezetes, hogy Eaton Darr néven írt játékos-nonszensz verseket aRazglednicák költője, mintegy ellensúlyozva
