Zene

Jelentős repertoárbővítést hajtottak végre a Nemzeti Filharmonikusok a Kocsis Zoltán vezetésével április 27-én adott koncerten. Szinte csupa ritkán játszott művet tűztek műsorra, ráadásul e programnak koncepciója is volt, íve, ha úgy tetszik. De már megszoktuk, hogy Kocsisnak remek az ízlése, és mindig pontosan tudja, mit csinál. És immár azt is, hogy nemcsak zongoristaként, de karmesterként is tudja, hogyan kell megvalósítania, amit tud. Stravinsky Scherzo a la Russe című, alig négyperces bohóctréfájával indítottak, ám e vicc, mint minden komoly humor, watteau-i szellemű, az ő híres Gilles-portréja sugároz ily mérvű szomorúságot kacagó álarcban. A zenekarnak nagyszerű bemelegítő volt, és a publikum hangulata is kezdett felparázslani, a nagyfokú ritmikus gazdagság, pontosság, az árnyalt színvilág jelentős estét ígért. Úgy is lett. A második számként játszott Bartók-opus (Négy zenekari darab) a mesternek a belső kottatárban őrzött művei közé tartozik, tökéletesen méltánytalanul. Kocsis, korunk legnagyobb Bartók-zongoristája mintegy játszi kézzel bizonyította be (és Kocsis valóban egyre magabiztosabb manuális munkával dirigál), hogy ez az 1912-ben felvázolt és 1921-ben befejezett mű a legérdekesebb Bartók-kísérletek egyike. Ez az interpretáció felszólított: ideje egy kissé átformálni a Bartók-képünket, az agyonjátszott darabok mellett eljött a pillanat, hogy fölfigyeljünk az olyan "melléktermékekre", mint a most előadott. Hogy a Mandarin egyik oldalágáról van szó, az nem kérdés; különösen a záró gyászinduló (Marcia funebre) idézi a háromszor is kivégzett kínai elpusztíthatatlan alakját. A Scherzo elemi erejű hangrobbanásokban adott hírt a zenekar bámulatos előrelépéséről, és ismét megcsodálhattuk Kocsis egyik legnagyobb erényét, a döbbenetesen pregnáns ritmikát. A dolog kezdett komollyá válni, és ekkor következett Maurice Ravel szintén csak a legritkább esetben előadott ifjúkori (1902-ben szerzett) dalciklusa (Seherezádé - Thomas Klingsor verseire). A bartóki rémálmok után feloldóan hatott ez a színes zsongás (Adorno: "Ravel volt a csengő-bongó kis formák legnagyobb mestere"). A szólót a Franciaországban élő Károlyi Katalin tökéletes kiejtéssel énekelte, szépen, kulturáltan, bár az első dalban (Asie) adós maradt a különféle karakterek megjelenítésével, viszont a másik kettőben bebizonyította, hogy remek a humorérzéke.

Adzsessz alapvetően az amerikai feketék zenéje, egy proletár műfaj, és akkor most a századfordulóról beszélünk. Aztán beszálltak a fehérek, csináltattak sok fehér frakkot, és bevitték ezt a zenét az úri világba. Django Reinhardt, a francia cigány gitáros volt az első európai, akit (a harmincas években) Amerika is elfogadott; mindenesetre még ma is sokan gondolják azt, hogy az az igazi, ami a tengerentúlról jön. Egyfelől. Mert ugyanakkor komoly erőfeszítéseket tesznek az európai kultúrmogulok, hogy versenyképessé tegyék zenéjüket, s ez lassan be is következik. Ennek egyik pregnáns példája az E.S.T., melynek tagjai a hűvös Svédországban kezdték földi pályafutásukat, és most éppen egy nagy amerikai turnén képesztik el a publikumot.

Ha hinni lehet a félhivatalos életrajzoknak, úgy Claude Challe minden bizonnyal a francia zenei és klubélet egyik legizgalmasabb figurája (ha csak a zenét nézzük, a magunk részéről inkább a másik gurut, Bertrand Burgalat-t választanánk, de róla bővebben majd egy másik alkalommal). Challe valamikor a negyvenes években született Tunéziában egy rabbi fiaként: a család hamarosan Párizsba költözött, a leendő guru pedig már zsenge ifjúkorában jelentős hírnevet vívott ki magának mint aranykezű fodrász, ám hamarost szögre akasztotta az ollóját, és hátára vette a világot: előbb egy szardíniai kommunában élt, majd - mint megannyi ezrek - ő is spirituális felfedezőútra indult Ázsiába (India, Nepál, Indonézia). A megfelelő tanulságokat leszűrvén visszatért Párizsba, és rögvest belevetette magát a divatszakmába: jó érzékkel Amerikából és Angliából importált ruhákat a divat állítólagos fővárosába (egyik üzletfele Malcolm McLaren ismert összművész és hóhányó), majd ténykedését más területekre is kiterjesztette, éttermet és éjszakai klubokat nyitott, s ha már van hol, megmutatta magát mint lemezlovas is - teljes sikerrel. Eleddig jobbára csak úgy ismerte őt a zenerajongó közönség, mint az elektronikát a világzenével házasító, folytatásos válogatáslemezek (Buddha Bar, Nirvana Lounge, Near Eastern Lounge, Flying Carpet) kompilátorát, s csupán idén tavasszal jelent meg első szólóalbuma. A Je Nous Aime persze korántsem egy virtuóz multiinstrumentalista saját kezű munkája: mint már a cím is sejteti, ez a lemez vérbeli kollektív munka, s mivel a szerzők és zenészek is sokféle zenei világból érkeztek, a keletkezett zeneanyag is örvendetesen sokszínű. S ha valami mégis összefűzi a számokat (melyek amúgy is egymásba folynak), az a Challe-féle koncepció: összekapcsolni az arab/keleti zenei elemeket, az afro-brazil, esetenként a dubritmikával, s általában a kortárs elektronikus tánczenével. Emellett a Je Nous Aime egyfajta konceptalbum is: szerelmeslemez, amely a mesterségüket erotikus dalokon gyakorló tartalomelemzők nagy gyönyörűségére fázisonként veszi végig a választott vezérfonál által kijelölt témákat (az album utolsó száma - mily meglepő - pl. az Orgasmus címet viseli, s ennek megfelelően hű is marad a nagy elődök által kipróbált, gyümölcsöző nyögés/dobgép kombinációhoz). Bár az albumon megjelenő zenei idézetek néha kifejezetten meghökkentőek (előbb Bizet Carmenjéből egy áriarészlet, majd Albinoni Adagiója, melyhez Szécsi Pál után hozzányúlni már csaknem halottgyalázás), de a csaknem hetven- percnyi zeneanyag befogadása egészében inkább kellemes (igaz, kockázatmentes) vállalkozásnak tűnik. S hogy szavunkat ne felejtsük: az albumhoz rögvest mellékelnek egy, a májusi kora nyári hangulathoz tökéletesen illeszkedő remixlemezt is: az újrakevert, táncolható verziók sem fognak irritálni senkit, sőt ideális talpalávalót nyújtanak egy Ibiza After Dark típusú reggeli bícspartihoz - tengerpart híján, csonkamagyar körülmények közt Balatonfüred, sőt a Kopaszi-gát is megteszi.

Amikor egy harcos baloldali zenekar felküzdi magát a föld alól a mainstream közelébe vagy - horribile dictu - a multik kebeléig, mindjárt magyarázkodni kényszerül. A svéd Noise Conspiracy balszélső csatárai (akiknek a muzsika terepén a Sonics, az ideológiáén meg Karl Marx és Guy Debord a példaképük) például mintha feszt afféle önironikus-önreflexív módon tematizálnák a problémát, elég egy pillantás a számcímekre: Capitalism Stole My Virginity, Up For Sale s a többi. Lelkük rajta, azt viszont mindenképp felrónám a zenekarnak, hogy a forradalminak szánt mondanivaló mellé nem nagyon igyekszik revelatív muzsikát is passzítani.

Sokáig abban a - most már nyilvánvalóan - tévhitben éltem, hogy egy opera bemutatásához legalább két jó indok kell; vitathatatlan zenei érték és/vagy aktuális mondanivaló. Az április 22-én látott operából mindkettő súlyosan hiányzik. Az Albániába dezertált székely népmonda Lányi Viktor magyarításában 1922-ben került az operaház színpadára. "A grandiózus mű nagyszerű sikert aratott a bemutatón" - írja a korabeli kritika. Annak idején 15 előadást élt meg a darab. Most csodálnám, ha a fele összejönne.

Kérdés, szükséges-e felhívni a figyelmet arra, ki volt Hunyady Sándor. Hiszen nagynevű apa - Bródy Sándor - hagyományozta rá tehetségét, feltűnően szép megjelenése tökéletes írásművészettel párosult, és ami a legkülönösebb: a sok rigolyás, hiú és önző magyar író között jó ember volt, szelíd és emberszerető természetű. Emellett egy időben - Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Kosztolányi Dezső társaságában - Magyarország legjobban kereső tollforgatói közé tartozott. Irodalomtörténeti jelentőségén lehet vitatkozni, hiszen kivételes tehetsége dacára egyenetlen színvonalú életművet hagyott hátra, inkább saját gyengesége, puhasága, tétovasága miatt, mintsem a körülményeknek köszönhetően.

Az Orpheusz-Eurüdiké-mítosz az európai irodalomban lényegében két hosszú hagyományszálon halad: a szerzők vagy a történet különböző fordulataihoz fűznek saját tapasztalataikkal összefüggő, pótlólagos eseménysorokat (találomra hadd említsem Gottfried Benn két nagy versét, az Orphische Zellent és az Orpheus´ Todot), vagy - a figurát elvont szférákba távolítva - általános érvényű létfelfogásukat építik ki egy megistenített alak körül (hadd utaljak itt csupán Rainer Maria Rilkére, aki összetett létmagyarázatait a költői beszéd ontologikus funkcióinak emlegetésével párosítja). Maga a mitológiai nyersanyag - roppant felszívóképessége és mágikus nyitottsága folytán - az emberi lét számtalan alaphelyzetét képes tükrözni, s olyan érzelmi elemeket is szimbolizál, amelyek eredetileg nem tartozhattak a történet áttekinthetően szövött mintázatához. Megneveznék néhány olyan alaphelyzetet és érzelempillért, amely már első pillantásra is szervesen illeszkedik a mítosz medrébe: szerelmi hűség; e hűség halálon túl tartó ereje, szerelmest megidéző és megörökítő hivatása (ez távolról rokon a keresztény feltámadáshittel, amely amúgy is magába olvasztotta a pogány mítosz legfontosabb jegyeit); a művészet (a költészet) holtakat lelkesítő, a pusztulásban is harmóniákat mozgósító funkciója; a fontos, de láthatatlan dolgok megsejtésére irányuló rejtett felszólítás; az alvilág vonzása - sőt az a közvetett gondolat, hogy a szépség megpillantása valamely szörnyűség kezdetét jelentheti (és semmi nem tiltja, hogy felidézzem az első Duinói elégia sorait: "A szépség semmi más, mint a szörnyűség kezdete").

Vajon a regény vagy a novella műfajában alkotott-e maradandóbbat Móricz? Stupid kérdésnek látszik, hisz mindenki érzi, hogy ő leginkább a hatalmas dimenzió, a kimeríthetetlenség érzetét keltő bőség, a magyar élet enciklopédiájának megalkotása, az összetéveszthetetlen intonáció miatt nyert nem hervadó babért; életműve ettől egységes, és ez hatálytalanít bármiféle műfaji érdeklődést. Hiszen minden megszólalása "móriczos". Ám még legnagyobb hívei, köztük Németh László sem rejtették véka alá meggyőződésüket, hogy Móricz novellista maradt regényeiben is. "Novella-agya volt. Novella-alakként, novella-csíraként tette el az embereket, eseményeket." Szerinte Móricz: "Jelenetíró. Egy kép, vagy néhány összekomponált kép hangulatában mozgat embereket s nem az emberek pattantják ki jeleneteit. Mintha előbb volna a kép, aztán a szereplők." E formálásban a nagyság formaképző erő, a nagy dimenzióban elvész a sok apró felületesség, és ezért ami elmegy az Erdélyben, az már nehezen viselhető el az Úri muri szűkebb regényterében.

Alig emlékszem a mítoszon kívül másra az Egy őrült naplója című előadás kapcsán. Tudom: heroikus monológ; tudom: Darvas Iván legendás előadása - de sem a szöveg, sem vizuális emlék nem dereng. Hát nyilván én voltam a legjobb közönsége a most bemutatott produkciónak.

ASkardelli György és Potyondy Péter tervezte épület reprezentatív sportberuházás; egy olyan új építészeti együttes, amely - méreténél fogva esztétikai értékétől függetlenül is - érdemben határozza majd meg a főváros hazai és külhoni imázsát, akárcsak Finta József Duna-parti szállodái például, vagy a Vár, az Országház, az új Nemzeti, Rajk László Lehel téri piaca, a SOTE-toronyház vagy épp a Hősök tere. A szimbolikus beruházásoknál idehaza kifejezetten obligát politikai cirkusz okai is nyilván a BSA e kitüntetett szerepében keresendőek. Ha nem is a környéket elsőként sportnegyeddé varázsoló diktatúra módján, de természetesen a mai kormányoknak sem mindegy, ki építi fel az ezredforduló leglátványosabb épületeit. A kívülálló számára meglehetősen elkeserítő

Tudjuk, ha valakit véletlenül rossz időben, rossz helyen ér a sorsa, farkasszemet nézhet balszerencséjével, ha azonban ostobán maga választja meg a pech koordinátáit, biztos lehet benne, hogy kihívja a végzetet. Ennél már csak az rosszabb és veszélyesebb, ha gátlástalan félműveltséggel aranyfüstbe vonják az önveszélyes gesztust.

Elég csak felületes szemlélőnek lenni, akkor is belátható: a világ gyermekirodalma mindig is kitüntetett figyelmet szentelt a bőséges táplálkozásnak. Robin Hood és erdei bandája notóriusan dézsmálta a királyi vadaspark állományát, Old Shatterhand és üzletfelei előbb gondosan végére jártak az aznapra rendelt medvetalpnak, csak aztán vágtattak a helytelenkedő kajovák nyomába. Tutajos és Bütyök, ne spóroljunk a nagy szavakkal, mint afféle Wittman fiúk ették végig a Kis-Balaton teljes menüsorát, szezonra úgyszólván tekintet nélkül... Apropó, Bütyök, megítélésem szerint a nagyfejű ifjú megformálásakor Fekete István ugyancsak sokat gondolhatott Emil Tischbeinre, de ezzel sokan mások is voltak így. Nos, elég az hozzá, a műben az aprónép úgy eszi végig az egész várost (Berlint), hogy közben a bűn üldözésére is jut idejük.

Vincent - korántsem Van Gogh, noha szintén festeget - minden hétfő reggel ugyanúgy megy munkába, mint nyilván kedden és szerdán. Nyűtt prolipapucsából egyenesen prolitragacsába lép, és amikor visszatér a gyárból, a papucs hűségesen fogadja be törődött prolilábait. Vincent egy vegyi üzemben robotol, a film elején a munkát felidéző képsorok valamiféle abszurd balettre emlékeztetik a nézőt. Nyilvánvaló az ellentét a fehér köpenyes technikusok és a kék ruhás melósok között, ám stupid táncukat ugyanarra a koreográfiára járják. Egymás rabjai és rabtartói e páriák. E némajátékból és a későbbiekből is kitűnik, hogy a filmnek van valami stílusa, és ez sem képileg, sem akusztikailag nem nevezhető érdektelennek. A hétköznapok kis költészete, a mindennapok esendő lírája - ilyesféle közhelyeket pötyögtethet a kritikus. És persze e köznapi lírának kedvesen humoros, olykor groteszk hangvételű megjelenése: Joszeliani nyilván tanult valamit a régebbi cseh mesterektől, no meg persze Jacques Tatitól, akinek több fimjét is (Nagybácsim, Traffic) felidézi. Stílus tehát lenne, ám az igazi, a mindent átható, a minden gesztust és mozzanatot átlelkesítő formai szellemet már mindhiába keressük a filmben. Minden a helyén van, de mindent láttunk már valahol. Joszeliani - mint Hegel mondta más összefüggésben - szürkét szürkével fest, az unalmat unalommal ábrázolja, és ettől a néző is elunja még az életét is.

A szörny nyilván maga Hitler volt 1943-ban, amikor Svarc megírta a darabot, melyet először csak a hatvanas évek legelején mutattak be, és utána is főként mesejátékként játszottak, azért ott lapul benne az a bizonyos rezignált tanulság. Az örök érvényű.