Interjú

„Úgy hívják, hogy atmoszféra”

Erik Truffaz

Zene

Az állandó újító szándék jellemzi a francia-svájci jazztrombitást, aki a hiphoptól a rockig, a raptól a folkig vagy épp az elektropopig számos műfaji elemet illeszt a kompozícióiba. Legutóbb nyáron lépett fel Magyarországon, most visszatér, hogy megnyissa a Veszprém Jazz Fesztivált, ahol azonban mások filmzenéit játssza.

Magyar Narancs: Rengeteg fesztiválon játszik. Jelenthet-e még izgalmat egy olyan esemény, amilyen a Veszprém Jazz Fesztivál?

Erik Truffaz: Ez a fellépés több szempontból is inspirál. Kamaszkoromban rengeteg magyar zenét hallgattam: a hetvenes években a Kolinda sokat szerepelt Franciaországban, én pedig rongyosra hallgattam a lemezüket. Ám ha klasszikusokat kell említenem, akkor mindig elmondom, hogy Bartók Béla és Ligeti György zenéje mindenekfelett áll számomra. De a Balaton környéke is közel áll a szívemhez, ahogy Budapest is. Évekig volt egy magyar szerelmem, úgyhogy elég jól ismerem a várost.

MN: Több évtizedes tapasztalattal, világjáró muzsikusként érzékel-e különbséget egyes országok között a jazz iránti fogékonyság terén?

ET: Ilyen szempontrendszer nem létezik számomra. A lehető legtisztességesebben akarok játszani, és a képességeim legjavát nyújtani. Sokfelé játszottam magyar zenészekkel is, például most nyáron Vázsonyi János szaxofonossal, de arra is volt lehetőségem, hogy workshopot tartsak fiatal fúvósoknak. Magyarországon gyakran a népzenészekkel keresem a kapcsolódást, élvezetes a számomra, ahogyan harmonizálják a hangokat. De már Harcsa Veronikával is készítettem egy népzenei felvételt. Veronikával kölcsönösen lépünk fel egymás koncertjein: ő a kvartettemmel lépett fel a BMC-ben, én pedig többször is a Bin-Jip koncertjein.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.