Interjú

„Úgy hívják, hogy atmoszféra”

Erik Truffaz

Zene

Az állandó újító szándék jellemzi a francia-svájci jazztrombitást, aki a hiphoptól a rockig, a raptól a folkig vagy épp az elektropopig számos műfaji elemet illeszt a kompozícióiba. Legutóbb nyáron lépett fel Magyarországon, most visszatér, hogy megnyissa a Veszprém Jazz Fesztivált, ahol azonban mások filmzenéit játssza.

Magyar Narancs: Rengeteg fesztiválon játszik. Jelenthet-e még izgalmat egy olyan esemény, amilyen a Veszprém Jazz Fesztivál?

Erik Truffaz: Ez a fellépés több szempontból is inspirál. Kamaszkoromban rengeteg magyar zenét hallgattam: a hetvenes években a Kolinda sokat szerepelt Franciaországban, én pedig rongyosra hallgattam a lemezüket. Ám ha klasszikusokat kell említenem, akkor mindig elmondom, hogy Bartók Béla és Ligeti György zenéje mindenekfelett áll számomra. De a Balaton környéke is közel áll a szívemhez, ahogy Budapest is. Évekig volt egy magyar szerelmem, úgyhogy elég jól ismerem a várost.

MN: Több évtizedes tapasztalattal, világjáró muzsikusként érzékel-e különbséget egyes országok között a jazz iránti fogékonyság terén?

ET: Ilyen szempontrendszer nem létezik számomra. A lehető legtisztességesebben akarok játszani, és a képességeim legjavát nyújtani. Sokfelé játszottam magyar zenészekkel is, például most nyáron Vázsonyi János szaxofonossal, de arra is volt lehetőségem, hogy workshopot tartsak fiatal fúvósoknak. Magyarországon gyakran a népzenészekkel keresem a kapcsolódást, élvezetes a számomra, ahogyan harmonizálják a hangokat. De már Harcsa Veronikával is készítettem egy népzenei felvételt. Veronikával kölcsönösen lépünk fel egymás koncertjein: ő a kvartettemmel lépett fel a BMC-ben, én pedig többször is a Bin-Jip koncertjein.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.