Meghaló és feltámadó zenekarok

Újrafűtve

  • - minek -
  • 2012. május 7.

Zene

Nemrég jelentette be az LGT, hogy jövőre újra koncertet adnak – s nem is ők az egyetlen zenekar, amely hosszabb-rövidebb tetszhalál után új életre kel.

Sajtótájékoztatón tette közhírré a minap a Locomotiv GT, hogy – nem tudván ellenállni a hosszú ideje tartó koncertszervezői ösztökélésnek – jövőre újra színpadra lépnek. Ráadásul ezúttal, csaknem három évtized után először, hagyományos koncerthelyszínen, a Papp László Budapest Sportarénában lehet majd őket látni. Az újabb összeállás mindamellett érett már, elvégre a zenekar tavaly ünnepelte egykor viharos körülmények között lezajlott megalakulásának negyvenedik évfordulóját – mondjuk az is igaz, hogy 1976 óta az alapító tagok közül csupán Presser Gábor maradt. A tavalyi Zorán-koncerten két szám erejéig be is szállt a kvartett, de jövőre – ígéretük szerint – minden idők leghosszabb Locomotiv-buliját láthatja a nyilván nem csekély létszámú publikum, ami nagy szó, hiszen a Loksinak becézett banda eddig is többször nevezett a magyar rocktörténet legmaratonibb fellépése címére.

Az LGT mellesleg mindig is értett ahhoz, hogy kellő drámai érzékkel vezesse elő rendre véglegesnek szánt búcsúját, hogy azután annál nagyobb csinnadrattával térjen vissza. A zenekar amúgy a nyolcvanas években szép lassan vett vissza a tempóból. Az 1984-es Ellenfél nélkül című (amúgy inkább kritikai, mint közönségsikert arató) album és az ugyanezen évben megjelent Első magyar óriás kislemez (ma már mindkettő a magyar rocktörténet klasszikus kiadványa) kiadása körüli mizériák – leginkább az akkori közvélemény előtt rejtve maradt cenzurális beavatkozások – szépen elvették a kedvüket a lemezkészítéstől. Ezzel együtt a hazai koncertek is megritkultak: leginkább külföldi turnékon lehetett találkozni velük (mondjuk az is jellemző, hogy 1984-ben három hónap alatt összesen 350 ezer lelkes szovjet pop/rock rajongó látta fellépéseiket). Az évtizedben utoljára 1987 május 2-án játszottak a hagyományos rockmajálisok helyszínén, a Tabánban (eme tradícióvá nemesült rendezvény kezdetének meg éppen idén volt a negyvenedik évfordulója). Azután 1992-ben a szép emlékű Postabank égisze alatt (értsd: Princz Gábor nagylelkű finanszírozásában) hivatalos búcsúkoncertet is tartottak a Nyugati pályaudvar épületében, amiből rögtön öt lett: a fő fellépést még megelőzte két, már magában is jelentős közönséget vonzó nyilvános főpróba, majd a nagy érdeklődésre való tekintettel még lenyomtak két koncertet.

1974, Laux József, Barta Tamás, Presser Gábor és Somló Tamás


1974. Laux József, Barta Tamás, Presser Gábor és Somló Tamás

Fotó: MTI

 

Aki azt hitte naivan, hogy többé sosem látja a legendás négyest, az súlyosan tévedett. Már 1996-ban a zenekar negyedszázados jubileumán is összeálltak egy estére – igaz ez zártkörű buli volt, ehhez képest elég sokan ott lehettek. A már öt éve feloszlott zenekar ezek után 1997-ben újabb albumot is kiadott 424 – Mozdonyopera címen, majd két évre rá, 1999-ben a Westel Kapcsolat Napon játszottak a Felvonulási téren, a becslések szerint jó kétszázezres tömeg előtt. (Ezen kalkulációkkal más tömegrendezvények esetén nem árt csínján bánni, de az LGT-re alkalmasint tényleg kimehettek ennyien.) 2002-ben már egész napos LGT-fesztivált tartottak a Hajógyári-szigeten, ahol többek között a legendás Popfesztivál részletei és egy LGT-számokra készült balett vezették fel a várva várt főmenüt. (Mellesleg említenénk meg az ugyanezen évben készült, az állítólagos búcsú utáni második albumukat, a kellemesen retrohangulatú A fiúk a kocsmába mennek címűt.) A nosztalgiától is átitatott fellépéseik sora ezzel még korántsem zárult le: 2006-ban például az alapító tag Frenreisz Károly 60 éves születésnapi koncertjére állt össze az ős LGT. Sajnos már Barta Tamás nélkül, akit (ki ne tudná) nyolc évvel emigrálása után, már új hazájában, Kaliforniában lőttek agyon ismeretlen elkövetők, máig sem tisztázott körülmények között (mindez 1982 február 16-án, esetleg 17-én történt – ennek is idén volt harminc éve…). Helyette, mint kiválása óta rendesen is, Karácsony „James” gitározott.

2007. július 29-én a marosvásárhelyi Félsziget fesztiválon játszottak, néhány nappal később, augusztus 7-én a Sziget fesztivál nulladik napján töltötték meg a nagyszínpad előtti teret (a becslések szerint negyvenezer emberrel) – s akkor nem is említettük a főpróbának szánt augusztus 2-i bulit a budai (pesthidegkúti) Klebelsberg Kunó Művelődési, Kulturális és Művészeti Központban. Mint látható, az LGT rutinos visszatérő, amely nem sokáig vette komolyan saját búcsúját. Az efféle gyakorlat amúgy maximálisan érthető – esetükben amúgy is a zenéért élő-haló muzsikusokról van szó, akik jó eséllyel viselhetik a minden idők legnépszerűbb magyar rockzenekara titulusát (maximum az Illéssel és az Omegával hármas holtversenyben). A kultikus státusz megőrzésének pedig legfontosabb eszköze, ha a félistenek alkalmanként leszállnak a földi halandó rajongók elé – és hát ne legyünk álszentek: a lassan szépkorú rockzenészeknek is jólesik az alkalmi kereset, pláne, ha az nem is oly csekély.

A jövő februárban tartandó, stílszerűen Újrahasznosítás című bulijuk kapcsán Presser sem véletlenül emlegette – a zenekari tagok remek fizikai és szellemi kondíciója mellett – a fellépés anyagi és technikai feltételeinek megteremtését (a koncertet a Showtime szervezi, ebben a hónapban meg is kezdik a jegyek árusítását).

Ráadásul az LGT praxisa nem is oly kivételes – elég csak megnézni a mostani koncertkínálatot. Az idén ötvenedik születésnapját ünneplő Omega például, mely amúgy hivatalosan soha nem tartott búcsúkoncertet, s még egyszer sem jelentette be, hogy abbahagyná, e pillanatban is turnézik. (Ne felejtsük, az LGT valaha az Omegából kivált „szakadár” zenekarként kezdte sok évtizedes pályafutását.) Előbb sportcsarnokokban tartanak koncerteket, de a szabadtéri bulik sem maradnak el – s külföldi fellépések is várnak rájuk: Sepsiszentgyörgyön és Szabadkán már játszottak, Dunaszerdahelyre pedig júniusban mennek. De még Németországban sem felejtették el őket: a hét végén (május 10–11–12.) Lipcsében, Suhlban és Drezdában mutatják be Omega Rhapsody című, szimfonikus zenekarral dúsított koncertprogramjukat (ez a két évvel ezelőtti azonos című, hivatalosan Kóbor János neve alatt megjelent album anyagán alapul).

1972, Presser Gábor, Laux József, Barta Tamás és Frenreisz Károly


1972. Presser Gábor, Laux József, Barta Tamás és Frenreisz Károly

Fotó: MTI

 

A magyar rocktörténet narratívájának immár fontos szálát alkotja az Illés-együttes megszűnéseinek és újraalakulásainak sztorija. A maga klasszikus formájában már 1973-ban felbomlott együttes a nyolcvanas években először a KITT-egylet keretében támadt fel: az 1981-es, a Nemzeti Sportcsarnokban celebrált, film- és hangszalagra is rögzített bulit (rendezte Koltay Gábor) több közös fellépés is követte. Első hivatalos búcsúkoncertjüket 1990-ben tartották a Népstadionban – ennek anyagát annak rendje és módja szerint ki is adták. Ennek dacára 1992-ben már megint együtt zenéltek (Fővárosi Művelődési Ház) – amit a Magyar Televízió is rögzített. Második nekifutásra 1996 májusában próbáltak elköszönni – az eredetileg tervezett egy helyett három fellépéssel az azóta leégett Budapest Sportcsarnokban (ennek felvételei szintén megjelentek). 2001-ben közösen muzsikáltak az Omegával és az ez alkalomra újraalakult Metróval, de még ez sem volt a vég. 2005-ben a zenekar klasszikus felállásának 40. jubileumára szerveztek fellépéssorozatot, amely végül – Pásztory Zoltán dobos váratlan halála miatt – tényleg a végleges búcsúnak bizonyult: az első és egyben utolsó erdélyi (csíkszeredai) koncerten és az az évi Sziget nulladik napján már Szörényi Örs dobolt Pásztory helyett. Két évvel később hosszú betegeskedés után a névadó Illés Lajos is eltávozott, 2010-ben pedig élete első és egyben utolsónak szánt szóló fellépésével Szörényi Levente is elköszönt a színpadtól – többek között egy erős Illés-blokkal. Amúgy nem először: 1985-ben egyszer már bejelentette visszavonulását – hogy a továbbiakban színházi munkáira koncentrálhasson.

A véglegesnek szánt, ámde csupán átmenetinek bizonyuló búcsúkoncerteknek se szeri, se száma a magyar poptörténetben (a nyolcvanas–kilencvenes években például alighanem az Európa Kiadó tartotta a rekordot ebben a kategóriában – ezek hangfelvétele jellemző módon, s a fentiekkel szemben csupán kazettán terjedt), éppen ezért zárjuk összeállításunkat az előbb tárgyalt Illés-együttessel családi/leszármazási alapon is rokonságban zajló Fonográffal. Ők még 1984-ben búcsúztak el – három egymást követő telt házas BS-bulival, amelyek anyagából egy dupla albumnyit ki is adtak. Ezek után 2004-ben a Kisstadionban újra összeálltak – a Duna TV felvette, majd DVD-n kiadták. De nehogy azt higgyük, hogy ez volt a pont a zenekar pályafutásának végén: alig több mint egy hónapja felbukkantak az Illés-klubban, ahol (többek között egy borzasztó minőségű youtube-video tanúsága szerint) négy számot is eljátszottak.

Figyelmébe ajánljuk