Zene

Christina (Spanyolország) szerint kicsit hideg a víz a nagymedencében (2006 előtti adat), máskülönben szuperjó a buli, és ezt támasztja alá Gábor (Magyarország), Gabriel (Portugália), Pablo (Argentína), Sofie (Franciaország) és még megannyi partiarc. Nagyjából ugyanezt mondják bennfentesek pozíciójából megszólaló kisebb-nagyobb mértékben érintettek: László (főszervező), Iván (művészettörténész), Zsolt (reklámszakember), Andrea (volt művészeti vezető) és Zsolt (dj) is.

Megint egy jó kis jugó film, még 2008-ból. A három év késés nyilván annak tudható be, hogy előbb meg kellett kerülnie a földet (Szerbia ezt nevezte be a 2009-es Oscarra).

"Nem azt kellene hangoztatni [...], hogy a magyarok nem ismerik a történelmüket. Az oroszok, az ukránok sem ismerik a magukét! Az a lényeg, hogy valamiből táplálkozni kell. Lehet a kudarcokból is, de a meséink, az álmaink is az identitásunk részét képezik." A debreceni Csokonai Színház Háry-produkciójának kísérőfüzetében áll Vidnyánszky Attila eme gondolata, amit a Margitszigetre települt előadásról írván nem az igencsak vitatható kiindulópont okán idézünk, s persze nem is annak bizonyságául, hogy ha a rendező tüntetőleg és deklarált módon mellőzi is a kritikaolvasás tevékenységét, azért a kritikus nem mondja fel ily könnyen az olvasóviszonyt. Hanem mert ez a gondolat a Háry János kurrens előadásának középpontjába kerül: kollektív összekapaszkodás a mítoszban, a mesében, a szépítő álomban.

Amióta az évadszünet vagy nyári szünet nagyjából ismeretlen fogalom a színházi terepen, mert nem áll le sem a játszás, sem az előadásgyártás (és ennek az immanens művészi okon kívül számos egyéb magyarázata is van), nehéz megkülönböztetni az úgynevezett "nyári színházat" a többitől.

A nemzetközi kémthriller - a Turista-trilógia - középső kötete nálunk, Budapesten indul, nem is akárhogyan. Henry Gray amerikai expat, szabadúszó újságíró a csúcsra ért, egyszerre kaparintva meg álmai nőjét és nagy sztoriját, s innen zuhan a mélybe, amikor kidobják egy Vadász utcai bérház ötödik emeletéről.

Amikor az eredetileg 1915-ben publikált regény 1966-ban magyarul először megjelent, tudomásom szerint semmiféle visszhangot nem keltett. Az első kiadás (ára 20 Ft) impreszszumában a büszke 19500-as példányszám szerepel, de nyilván a negyedét se adták el, az antikváriumok most is tele vannak vele. Újbóli kiadásakor félek, hogy hasonló lesz a sorsa.

Jelentőségéhez mérten meglehetősen kisméretű kép a Varrólányok Hitler beszédét hallgatják. Szabványméretű, százszor hetven centiméteres, még akkor sem a képzeletemben szereplő ember nagyságú tabló, ha a restaurátor szerint egy-két centit le is vághattak belőle. Lakner László festményét mostanáig csak fekete-fehér reprodukciókon lehetett látni, ami óriási különbség ahhoz az őrjítő sárga-fekete, közelről pedig színárnyalatokban gazdag képhez képest, amelyet most először állítottak ki a Szépművészeti Múzeumban. A felfedezés jelentőségét nem lehet eltúlozni, mert bár Lakner minden katalógusa létező, integráns műként tartotta számon a Varrólányokat, az általa képviselt problematika, a holokausztról való beszéd, illetve nem beszéd az ötvenes-hatvanas évek Magyarországán hirtelen exponált módon követel magának figyelmet.

A Volt Fesztivál az idén rútul elbánt a kultikus fellépőivel: először az utoljára tizenkét éve Európában járt Primust voltak képesek besuvasztani a hétórás büntetősávba az Edda és a Tankcsapda közé a Nagyszínpadon, aztán az amerikai hiphoplegendát, a House Of Paint helyezték el a legfeljebb csak hazai altersztárocskákhoz méltó MR2 színpadra. Pedig a csapat újjáalakuló turnéja nem kicsi fegyvertény, már csak azért sem, mert DJ Lethal a Limp Bizkittel, Everlast pedig a saját szólódolgaival lett pokolian elfoglalt figura, így vajmi kevés az esély, hogy záros határidőn belül újra átjöjjenek Európába a House Of Painnel - amely a kilencvenes évek elején asztalra tett három kiváló lemeze okán megérdemelte volna a Nagyszínpadot, még akkor is, ha Magyarországon mindenki csak a Jump Around című első lemezes slágert ismeri tőlük.

1967 végén néhány fiatal és ambiciózus berlini művész The Zodiak Free Arts Lab néven létrehozott egy különleges, szabad zenei műhelyt, ahol bárki korlátlanul megvalósíthatta elképzeléseit a megannyi ott felhalmozott hangszer és kütyü segítségével. Tán nem túlzás azt állítani, hogy innen (is) datálhatjuk a később összefoglalóan kraut musiknak gúnyolt/becézett ágas-bogas, többé-kevésbé már elektronikus zenei irányzat születését.

Életünk amolyan lassú kis krimi, amiben nincs fondorlatos gyilkosság, se dramaturgiailag kitervelt fordulat, mégis nagy a tét, nyomozni kellene, elemezni, értelmezni magunkat, viszonyainkat, amit nem teszünk meg persze - restségből, gyávaságból, mindegy. De jön ez a Schulze, aki mindent megfigyel: elvétett hangsúlyt, vétlenül kimondott rossz választ, meggondolatlan mozdulatot.

Azzal - gondolom - mindenki tisztában van, hogy ez a koncert akkor lett volna igazán nagy durranás, ha a C.O.C. abban a felállásban érkezik, amellyel világot hódított a 90-es évek közepétől olyan lemezekkel, mint a Deliverance vagy a Wiseblood, amelyek az egyes Down-anyaggal együtt gyakorlatilag melegágyai voltak a később begyűrűző stoner-doom-sludge hullámnak.

Sibylla minden túlélési praktikát, zárnyitási trükköt, szobafoglalási technikát, pénzszerzési cselt, beolvadási álcát ismer, ám nem CIA és még csak nem is MI6, hanem H.O.M.E.L.E.S.S. a státusza.

A Hiperkarma dalszerző-énekese pár évig nem hallatott magáról, hogy aztán turbósebességre kapcsolva egyszerre négy projekttel térjen vissza a zenei életbe. Egy belvárosi lakásban tartott szobakoncert után új tervei mellett a siker árnyoldaláról, az önpusztításról és az önsegítésről is beszélgettünk.

Nem vagyok nagy híve az interaktív színháznak; azt sem szeretem, ha mi, nézők vagyunk a nép, a polgár, ha akár csak puszta nézéssel felelnünk-reagálnunk kell a játszók kezdeményezéseire. Ehhez képest a Zsámbékon bemutatott Titus Andronicus-parafrázisban eléggé engedelmesen meneteltem a rakétabázis változatos terepén nagy találékonysággal kialakított-megtalált helyszínekre, kis tisztásra és keskeny alagútféleségbe, engedelmeskedtem a néma, de annál határozottabb, ujjpattintgatós terelgetésnek - és utólag visszagondolva az egészre ekkor éreztem jobban magam, legalábbis befogadóként.