Film - Ártók és ártatlanok - Goran Markoviæ: A turné

  • Bori Erzsébet
  • 2011. július 14.

Zene

Megint egy jó kis jugó film, még 2008-ból. A három év késés nyilván annak tudható be, hogy előbb meg kellett kerülnie a földet (Szerbia ezt nevezte be a 2009-es Oscarra).
Mit ad isten, ez is Boszniában játszódik a délszláv háború idején, mint a nemrég bemutatott Cirkusz Kolumbia, és szintén európai támogatással, a volt tagköztársaságok koprodukciójában készült. Az együttműködést nem lehetett nehéz összehozni, hiszen a filmesek a nehéz időkben is tartották egymással a kapcsolatot, és nem egy nemzetközi fesztivál volt tanúja a szövetségi köztársaság virtuális újraegyesülésének.

Goran Markoviæ prágai diákként többek közt Paskaljeviæ és Kusturica társaságában koptatta a FAMU padjait, majd hozta vissza tetszhalálából az újhullámtalanított jugoszláv filmet. A magyar nézők talán a Tito és én rendezőjeként emlékezhetnek rá legjobban. A turné ugyanazért indul, mint Bereményi Géza hasoncímű mozidarabjában: színtiszta pénzkereseti célzattal mennek vidéki haknira a fővárosi művészek, s még az év is stimmel: 1993. Innen azonban elválnak útjaik, mert a belgrádiak alkalmi truppjára más természetű élmények várnak a Republika Srpskában, ahol a "szerbség utolsó bástyája" vívja élethalálharcát a török megszállók és a gaz usztasák ellen.

Helyenként kilóg a lóláb. Egyfelől a szerény költségvetésé, amit a magyar néző bizonyára megértőbben fogad, mint az Oscar-ítészek. De fordul a kocka, amint a tanító célzatra kerül a sor, ami némely ponton odáig megy, hogy a színész (például a frontsebész) kinéz a képből, és az arcunkba mondja a tudnivalót. Hőseink a karjaiba futnak a boszniai fronton létező minden ellennek, úgymint reguláris és szabadcsapatok, igazi szerbek és újszerbek (volt titoisták), horvát és muszlim milíciák, háborús nyerészkedők és koronaékszerként a többek közt Radovan Karadzicról mintázott hazafias költő és nagyszerb főideológus.

A turné javára írható, hogy nem kizárólag nemzetközi piacra készült. Cserébe el kell fogadnunk, hogy nem értünk minden utalást: az világos, hogy a horvátoknak miért a Dundo Marojéból rögtönöznek, de az már nem, miért mondják máshogy a színházat a szerbben és a horvátban, vagy miért irtják egymást a bosnyákok (is). Ennél nagyobb baj, hogy amit nem ismerünk, azt is tudjuk hová tenni, mert azonnal vágjuk a magyar megfelelőjét, legyen szó a vér szaváról, "utolsó bástyáról", a szerb népnév etimológiájáról, vagy akár arról, hogy a szerbek nem azok, akiknek látszanak: nem e világról valók, hanem máshonnan (tán csak nem a Szíriuszról?) érkeztek a földre, titkos küldetéssel.

Mivel a széles körű koprodukció dacára A turné mégiscsak szerb mozgókép, dicséretes, hogy a horvátokkal kesztyűs kézzel bánik, a bosnyákokat meg egyenesen felfényezi, de ez az erkölcsi emelkedettség a filmnek nem válik javára. S ha jobban megkaparjuk, az is feltűnik, hogy a boszniai szerb kisebbséggel szeretné elvitetni az egész balhét, miközben az anyaországiak a legteljesebb ártatlanságban leledzenek.

A turné műfaja fekete komédia, és minden lehetséges kifogás ellenére több az erénye, mint a hibája. Végül is olyan tárgy megformálására tesz érvényes - és élvezhető - kísérletet, amelynek történelmi, jogi, esztétikai feldolgozását még távolról sem végezte el a világ.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.