Film - Ártók és ártatlanok - Goran Markoviæ: A turné

  • Bori Erzsébet
  • 2011. július 14.

Zene

Megint egy jó kis jugó film, még 2008-ból. A három év késés nyilván annak tudható be, hogy előbb meg kellett kerülnie a földet (Szerbia ezt nevezte be a 2009-es Oscarra).
Mit ad isten, ez is Boszniában játszódik a délszláv háború idején, mint a nemrég bemutatott Cirkusz Kolumbia, és szintén európai támogatással, a volt tagköztársaságok koprodukciójában készült. Az együttműködést nem lehetett nehéz összehozni, hiszen a filmesek a nehéz időkben is tartották egymással a kapcsolatot, és nem egy nemzetközi fesztivál volt tanúja a szövetségi köztársaság virtuális újraegyesülésének.

Goran Markoviæ prágai diákként többek közt Paskaljeviæ és Kusturica társaságában koptatta a FAMU padjait, majd hozta vissza tetszhalálából az újhullámtalanított jugoszláv filmet. A magyar nézők talán a Tito és én rendezőjeként emlékezhetnek rá legjobban. A turné ugyanazért indul, mint Bereményi Géza hasoncímű mozidarabjában: színtiszta pénzkereseti célzattal mennek vidéki haknira a fővárosi művészek, s még az év is stimmel: 1993. Innen azonban elválnak útjaik, mert a belgrádiak alkalmi truppjára más természetű élmények várnak a Republika Srpskában, ahol a "szerbség utolsó bástyája" vívja élethalálharcát a török megszállók és a gaz usztasák ellen.

Helyenként kilóg a lóláb. Egyfelől a szerény költségvetésé, amit a magyar néző bizonyára megértőbben fogad, mint az Oscar-ítészek. De fordul a kocka, amint a tanító célzatra kerül a sor, ami némely ponton odáig megy, hogy a színész (például a frontsebész) kinéz a képből, és az arcunkba mondja a tudnivalót. Hőseink a karjaiba futnak a boszniai fronton létező minden ellennek, úgymint reguláris és szabadcsapatok, igazi szerbek és újszerbek (volt titoisták), horvát és muszlim milíciák, háborús nyerészkedők és koronaékszerként a többek közt Radovan Karadzicról mintázott hazafias költő és nagyszerb főideológus.

A turné javára írható, hogy nem kizárólag nemzetközi piacra készült. Cserébe el kell fogadnunk, hogy nem értünk minden utalást: az világos, hogy a horvátoknak miért a Dundo Marojéból rögtönöznek, de az már nem, miért mondják máshogy a színházat a szerbben és a horvátban, vagy miért irtják egymást a bosnyákok (is). Ennél nagyobb baj, hogy amit nem ismerünk, azt is tudjuk hová tenni, mert azonnal vágjuk a magyar megfelelőjét, legyen szó a vér szaváról, "utolsó bástyáról", a szerb népnév etimológiájáról, vagy akár arról, hogy a szerbek nem azok, akiknek látszanak: nem e világról valók, hanem máshonnan (tán csak nem a Szíriuszról?) érkeztek a földre, titkos küldetéssel.

Mivel a széles körű koprodukció dacára A turné mégiscsak szerb mozgókép, dicséretes, hogy a horvátokkal kesztyűs kézzel bánik, a bosnyákokat meg egyenesen felfényezi, de ez az erkölcsi emelkedettség a filmnek nem válik javára. S ha jobban megkaparjuk, az is feltűnik, hogy a boszniai szerb kisebbséggel szeretné elvitetni az egész balhét, miközben az anyaországiak a legteljesebb ártatlanságban leledzenek.

A turné műfaja fekete komédia, és minden lehetséges kifogás ellenére több az erénye, mint a hibája. Végül is olyan tárgy megformálására tesz érvényes - és élvezhető - kísérletet, amelynek történelmi, jogi, esztétikai feldolgozását még távolról sem végezte el a világ.

Forgalmazza a Vertigo Média

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.

A dolgozó népé lett

A 20. századi magyar írók népes táborán belül kevés­szer fordult elő teljes egyetértés, de az 1953 óta működő szigligeti alkotóház mindenkinek bejött. Lehetetlen felsorolni, hogy az elmúlt hetven évben hányan emlékeztek meg róla meleg szívvel, és az sem volt soha vita tárgya, hogy „az íróknak” szükségük van-e egy balatoni kastélyra.