Film - Ártók és ártatlanok - Goran Markoviæ: A turné

  • Bori Erzsébet
  • 2011. július 14.

Zene

Megint egy jó kis jugó film, még 2008-ból. A három év késés nyilván annak tudható be, hogy előbb meg kellett kerülnie a földet (Szerbia ezt nevezte be a 2009-es Oscarra).
Mit ad isten, ez is Boszniában játszódik a délszláv háború idején, mint a nemrég bemutatott Cirkusz Kolumbia, és szintén európai támogatással, a volt tagköztársaságok koprodukciójában készült. Az együttműködést nem lehetett nehéz összehozni, hiszen a filmesek a nehéz időkben is tartották egymással a kapcsolatot, és nem egy nemzetközi fesztivál volt tanúja a szövetségi köztársaság virtuális újraegyesülésének.

Goran Markoviæ prágai diákként többek közt Paskaljeviæ és Kusturica társaságában koptatta a FAMU padjait, majd hozta vissza tetszhalálából az újhullámtalanított jugoszláv filmet. A magyar nézők talán a Tito és én rendezőjeként emlékezhetnek rá legjobban. A turné ugyanazért indul, mint Bereményi Géza hasoncímű mozidarabjában: színtiszta pénzkereseti célzattal mennek vidéki haknira a fővárosi művészek, s még az év is stimmel: 1993. Innen azonban elválnak útjaik, mert a belgrádiak alkalmi truppjára más természetű élmények várnak a Republika Srpskában, ahol a "szerbség utolsó bástyája" vívja élethalálharcát a török megszállók és a gaz usztasák ellen.

Helyenként kilóg a lóláb. Egyfelől a szerény költségvetésé, amit a magyar néző bizonyára megértőbben fogad, mint az Oscar-ítészek. De fordul a kocka, amint a tanító célzatra kerül a sor, ami némely ponton odáig megy, hogy a színész (például a frontsebész) kinéz a képből, és az arcunkba mondja a tudnivalót. Hőseink a karjaiba futnak a boszniai fronton létező minden ellennek, úgymint reguláris és szabadcsapatok, igazi szerbek és újszerbek (volt titoisták), horvát és muszlim milíciák, háborús nyerészkedők és koronaékszerként a többek közt Radovan Karadzicról mintázott hazafias költő és nagyszerb főideológus.

A turné javára írható, hogy nem kizárólag nemzetközi piacra készült. Cserébe el kell fogadnunk, hogy nem értünk minden utalást: az világos, hogy a horvátoknak miért a Dundo Marojéból rögtönöznek, de az már nem, miért mondják máshogy a színházat a szerbben és a horvátban, vagy miért irtják egymást a bosnyákok (is). Ennél nagyobb baj, hogy amit nem ismerünk, azt is tudjuk hová tenni, mert azonnal vágjuk a magyar megfelelőjét, legyen szó a vér szaváról, "utolsó bástyáról", a szerb népnév etimológiájáról, vagy akár arról, hogy a szerbek nem azok, akiknek látszanak: nem e világról valók, hanem máshonnan (tán csak nem a Szíriuszról?) érkeztek a földre, titkos küldetéssel.

Mivel a széles körű koprodukció dacára A turné mégiscsak szerb mozgókép, dicséretes, hogy a horvátokkal kesztyűs kézzel bánik, a bosnyákokat meg egyenesen felfényezi, de ez az erkölcsi emelkedettség a filmnek nem válik javára. S ha jobban megkaparjuk, az is feltűnik, hogy a boszniai szerb kisebbséggel szeretné elvitetni az egész balhét, miközben az anyaországiak a legteljesebb ártatlanságban leledzenek.

A turné műfaja fekete komédia, és minden lehetséges kifogás ellenére több az erénye, mint a hibája. Végül is olyan tárgy megformálására tesz érvényes - és élvezhető - kísérletet, amelynek történelmi, jogi, esztétikai feldolgozását még távolról sem végezte el a világ.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.