Film - Ártók és ártatlanok - Goran Markoviæ: A turné

  • Bori Erzsébet
  • 2011. július 14.

Zene

Megint egy jó kis jugó film, még 2008-ból. A három év késés nyilván annak tudható be, hogy előbb meg kellett kerülnie a földet (Szerbia ezt nevezte be a 2009-es Oscarra).
Mit ad isten, ez is Boszniában játszódik a délszláv háború idején, mint a nemrég bemutatott Cirkusz Kolumbia, és szintén európai támogatással, a volt tagköztársaságok koprodukciójában készült. Az együttműködést nem lehetett nehéz összehozni, hiszen a filmesek a nehéz időkben is tartották egymással a kapcsolatot, és nem egy nemzetközi fesztivál volt tanúja a szövetségi köztársaság virtuális újraegyesülésének.

Goran Markoviæ prágai diákként többek közt Paskaljeviæ és Kusturica társaságában koptatta a FAMU padjait, majd hozta vissza tetszhalálából az újhullámtalanított jugoszláv filmet. A magyar nézők talán a Tito és én rendezőjeként emlékezhetnek rá legjobban. A turné ugyanazért indul, mint Bereményi Géza hasoncímű mozidarabjában: színtiszta pénzkereseti célzattal mennek vidéki haknira a fővárosi művészek, s még az év is stimmel: 1993. Innen azonban elválnak útjaik, mert a belgrádiak alkalmi truppjára más természetű élmények várnak a Republika Srpskában, ahol a "szerbség utolsó bástyája" vívja élethalálharcát a török megszállók és a gaz usztasák ellen.

Helyenként kilóg a lóláb. Egyfelől a szerény költségvetésé, amit a magyar néző bizonyára megértőbben fogad, mint az Oscar-ítészek. De fordul a kocka, amint a tanító célzatra kerül a sor, ami némely ponton odáig megy, hogy a színész (például a frontsebész) kinéz a képből, és az arcunkba mondja a tudnivalót. Hőseink a karjaiba futnak a boszniai fronton létező minden ellennek, úgymint reguláris és szabadcsapatok, igazi szerbek és újszerbek (volt titoisták), horvát és muszlim milíciák, háborús nyerészkedők és koronaékszerként a többek közt Radovan Karadzicról mintázott hazafias költő és nagyszerb főideológus.

A turné javára írható, hogy nem kizárólag nemzetközi piacra készült. Cserébe el kell fogadnunk, hogy nem értünk minden utalást: az világos, hogy a horvátoknak miért a Dundo Marojéból rögtönöznek, de az már nem, miért mondják máshogy a színházat a szerbben és a horvátban, vagy miért irtják egymást a bosnyákok (is). Ennél nagyobb baj, hogy amit nem ismerünk, azt is tudjuk hová tenni, mert azonnal vágjuk a magyar megfelelőjét, legyen szó a vér szaváról, "utolsó bástyáról", a szerb népnév etimológiájáról, vagy akár arról, hogy a szerbek nem azok, akiknek látszanak: nem e világról valók, hanem máshonnan (tán csak nem a Szíriuszról?) érkeztek a földre, titkos küldetéssel.

Mivel a széles körű koprodukció dacára A turné mégiscsak szerb mozgókép, dicséretes, hogy a horvátokkal kesztyűs kézzel bánik, a bosnyákokat meg egyenesen felfényezi, de ez az erkölcsi emelkedettség a filmnek nem válik javára. S ha jobban megkaparjuk, az is feltűnik, hogy a boszniai szerb kisebbséggel szeretné elvitetni az egész balhét, miközben az anyaországiak a legteljesebb ártatlanságban leledzenek.

A turné műfaja fekete komédia, és minden lehetséges kifogás ellenére több az erénye, mint a hibája. Végül is olyan tárgy megformálására tesz érvényes - és élvezhető - kísérletet, amelynek történelmi, jogi, esztétikai feldolgozását még távolról sem végezte el a világ.

Forgalmazza a Vertigo Média

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.