Amióta az évadszünet vagy nyári szünet nagyjából ismeretlen fogalom a színházi terepen, mert nem áll le sem a játszás, sem az előadásgyártás (és ennek az immanens művészi okon kívül számos egyéb magyarázata is van), nehéz megkülönböztetni az úgynevezett "nyári színházat" a többitől.
Itt van, teszem azt, a Nyomorultak, amelyet a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, ezen a legelőkelőbbnek számító nyári helyszínen mutattak meg a budapesti közönségnek, holott egyébként a kecskeméti Katona József Színház repertoárdarabja.
Az előadás legerősebb üzenete az, hogy alighanem a nagy írók írják a legjobb musicaleket, pontosabban az ő műveik bírják legjobban a gyűrődést. Victor Hugo Nyomorultakját világszerte föltehetően többen ismerik e zenés formájában, mint nyomtatva - hogy ez bónusz-e, nem ez az írás taglalja. Romantikus opus, ahogy a musical műfaj nagy általánosságban megköveteli az ilyesmit (a kivételek ezúttal a szabályt erősítik, mígnem a mennyiség a visszájára fordul): középpontjában Jean Valjean és Javert, két erős figura párbajával, melyben persze a jó győz, de úgy, hogy a rossz is jóvá válik, s ettől legott öngyilkos lesz.
Van persze szerelem, önfeláldozás, nagy, melodramatikus halál és szép, fölemelő természetes halál - és hát a Margitsziget "mikroklímájában" ki is vagyunk emelve a világból, egy másik világba, amely ugyan egyetlen pontján sem tűnik valóságosnak (legföljebb a büfé árai jelentenek kivételt ebből a szempontból), de alighanem épp ezért, a kiemelésért ment oda a több ezer főnyi közönség. Szóval a nyári musicalszínház, mármint a virtigli fajta a kivételesen finom meleg nyári esték kivételesen finom tartozéka - és akkor most eltekintünk azoktól a kívánalmainktól, amelyeket a színház kapcsán egyébként preferálunk.
A Nyomorultak amúgy is egy "leg-musical": a színlap hosszan sorolja, hány éve és hány országban van műsoron (sok és sok), utal arra is, hogy készítői az alapanyaggal együtt a rendezést, vagyis a színrevitelt is kőbe vésték - ez legalább annyira nehezítette, mint könnyítette Korcsmáros György dolgát. Ráadásul, ami a kecskeméti színház nagyszínpadán hatásos, azt a margitszigeti többezres nézőtér előtt alaposan hatványozni kellett. Helyből minimum kétes kimenetelű ügylet...
Alain Boublil - ő írta Jean Marc Natellel együtt a szöveget - és Claude-Michel Schönberg tuti páros: A francia forradalom című, 1973-as első musicaljük után kanyarodtak rá a Nyomorultakra (1979), majd a Miss Saigon (1989) következett, és semmi kétségem afelől, hogy az ifjabbik Dumas Kaméliás hölgyéből írott Marguerite is eltalál hozzánk előbb-utóbb. Tudják, mi kell egy musicalbe: jó alapanyag, kivált az erős karakterek tekintetében, néhány sláger, egy-két dal a jól hangzó kórusnak. És a rendezők is szokták tudni, mi kell a hatásos előadáshoz: nagy formátumú, lehetőleg mozgékony díszlet (és Kentaur, a magyar musicalek díszletspecialistája a háttérfüggönyig bezárólag sem téved), látványos (tömeg)mozgatás, jó koreográfia (Bakó Gábor munkája), a fénnyel is jól operáló kiemelések a főszereplők dalaihoz (e tekintetben hagyott némi kívánnivalót maga után a margitszigeti előadás: a fejgép sokszor hosszan "kereste" a szereplőt), és hát nem árt, sőt direkte használ sok jó hang és intenzív színpadi kisugárzás.
Ez utóbbiban az előadás két főszereplője jeleskedett. Jean Valjeant Egyházi Géza játszotta - nála, mondjuk, egyértelmű a főszereplés -, és hanggal, figurateremtéssel, gesztusokkal is győzte a hosszas előadást, valamint szerepe számos váltását. Legalább ilyen fontos, hogy a finom arcjátéknak, érzékeny színészi megoldásoknak nem igazán kedvező térben is árnyalatai, kivált rezignált, kissé melankolikus színei voltak a főszereplőnek: Egyházinak köszönhető, hogy a múlt levetkezhetetlenségének kissé baljós terhe egyáltalán megjelent a színpadon.
Miller Zoltán Javert felügyelőt, Jean Valjean formátumos ellenfelét játszotta: az örök üldözőt, a mániás megszállottat, akit nem annyira általában a bűnüldözés, hanem elsősorban a "nagy vad" elfogása hajt és űz. Miller néhány zárt jelenetében súlyos és meggyőző tudott lenni, pedig a dramaturgia nem nagyon volt segítségére (érthetetlen, hogy valahányszor alkalom kínálkozott az elfogásra, mindig futni hagyta áldozatát, vagyis a saját tapasztalatából sem tanult) - és hát a hang, az volt nagyon nyerő itt.
Cosette nem igazán hálás, mert nem igazán árnyalt szerepét Zavaros Eszter mutatósan, de halványan játszotta - Eponine, az önfeláldozó rivális sokkal érdekesebb karakter; őt csak hanggal nem igazán győzte Trokán Nóra - a jelenséget híven tette színpadra.
Puskás Péter Mariusa szinte elveszett a hatalmas színpadon, kivált a tömegjelenetekben; alig is lehetett kivenni, hogy a párizsi felkelés sorsfordító epizódjában merre fordul az ő sorsa. A felkelők színeit amúgy is a kis Gavroche - Marton Szabolcs alakítása - emelte meg, ekként is igazolva a régi tételt, miszerint kisgyerek a színpadon mindig jó. Fantine-t, Cosette anyját szépen és (hangilag is) telten formálta meg Koós Réka - nem ő tehet róla, hogy a darab végén kísértetként hívogató alak majdnem parodisztikussá, viccessé válik.
A tömegjelenetek, kórusok erősek és hatásosak voltak. És mivel sok volt belőlük - nem nagyon éreztük becsapva magunkat.
Margitszigeti Szabadtéri Színpad, június 26.
