Zene

"Amikor mentünk át az úttesten, a zebrán, és jött egy autó, akkor megfordult a fejemben, hogy elengedem a babakocsit" - emlékszik vissza a Varázslatos gladiátorok legmegrázóbb pillanatában egy apuka a napra, amikor Down-szindrómás újszülöttjével és feleségével hazafelé tartott a kórházból. Brutálisan őszinte beismerés, amelyre nyilván csak akkor szánhatja el magát valaki, ha már túl tudott lépni a belső zűrzavaron, ha már el tudta fogadni a gyerekét olyannak, amilyen: értelmi sérültnek. Ha a néhány csökkent képesség mellett meglátta a százezernyi jó és ezernyi kiemelkedően jó tulajdonságot; ha az értelmet nem is, de a jellemet tökéletesen épnek tartja.

Bűnügyi regények emblematikus figurái, bizonyos híres detektívek nem adják egykönnyen a képüket. Milyen hosszú időbe és hány áldozatba (nem is voltak kis vadak) tellett, mire David Suchet személyében került egy hitelesnek ható Hercule Poirot; bár Peter Ustinov eleve csak vicc lehetett, de a free cinema máig kitartó zsenije, Albert Finney nem intézhető el ennyivel, Poirot-t mégsem bírta megrajzolni. Philip Marlowe-val még cifrább a helyzet, talán százból, ha egyszer sikerült, Elliott Gouldnak Robert Altman Hosszú búcsú című filmjében - Humphrey Bogart és Robert Mitchum is belebukott. Powers Boothe persze megfelelő személynek látszott, de a főszereplésével készült 1983-tól '86-ig futó sorozat oly gyengére sikerült, hogy végül esélye sem volt. Ugyanakkor vannak könnyű esetek is, Miss Marple vagy Sherlock Holmes már-már csekély színészi vértezetben is teljesíthető, se szeri, se száma a meggyőző játékoknak. Jules Maigret vászonjelenléte e két eshetőség kombinációja - akadtak ügyes megformálói, komoly színészek, mint Bruno Cremer vagy Michael Gambon vették magabiztosan, vagy komolytalanok, a máshol igen jó német komikus, Heinz Rühmann például. Csakhogy az 1960-63 közt bemutatott, Magyarországra a hetvenes évek első felében - a magyar televíziózás első valóban hosszúnak mondott, amúgy 52 részes szériájaként - elvetődő BBC-sorozat főszerepében egy hazáján kívül alig is ismert brit tévészínész, bizonyos Rupert Davies olyat produkált, ami talán csak Suchet közismert bravúrjával mérhető. Vagy avval sem. Igaz, ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy az ő sorozata minden tekintetben laposra veri még ma is bármelyik Maigret-adaptációt. Mindezekkel szemben Jean Gabin esete a két itt tárgyalt feldolgozásban sajnos távolról sem illeszthető ebbe a történetbe.

Ha létezik a tudomány- és kultúrtörténetben ikonná nemesült, nem halványuló állócsillag, akkor Albert Einstein feltétlenül az. Lassan egy évszázada annak, hogy zseniális kutatóból és elméleti forradalmárból rögvest afféle übertudóssá katapultált a mérvadó és a teljesen bulvárszerű sajtó hasábjain is. Azóta pólót, bögrét, hátizsákot és biográfiát bármikor el lehet adni a nevével - utóbbit már csak azért is, mert Einstein élete mindenféle hype-on túlmutató módon tényleg kész regény. Személyiségének összetettségével és sorsának fordulataival talán még nem is állt oly egyedül - erről elég annyit mondanunk, hogy tudományos innovátorként és német zsidóként kellett átélnie a XX. század első felét. Ha még ehhez hozzájönnek a tudományos pálya máig érték- és időtálló eredményei, laikus és tanult elmét egyaránt próbára tevő, látszólagos paradoxonokban gazdag elmeszüleményei, akkor máris helyben vagyunk. S még csak ki sem merítettük e gazdag élet kincsesbányáját: nem tárgyaltuk magánéletének titkait és fordulatait, szót sem ejtettünk következetlen pacifizmusáról, politikai vonzódásairól, elfogultságairól és így tovább.

A Ludwig Múzeum világhírű magyar származású alkotók művészetét bemutató sorozatában a több szempontból is kakukktojásnak számító szobrász, Amerigo Tot kivételével olyan alkotók - Robert Capa, Munkácsi Márton és (részben) Kepes György - műveit láthattuk, akik a fotográfia területén alkottak maradandót. A szerb határ közeli kis faluban született, akkor még Weisz, később nevelőapja nyomán Nagy, majd gyermekéveinek színhelyére, a vajdasági Mohol településre emlékezve a Moholy-Nagy nevet felvevő művész (1895-1946) több vonatkozásban is különbözik pályatársaitól, hiszen afféle összművészetet gyakorolt: nemcsak teoretikus műveket írt és kiváló pedagógus volt, hanem festő, fényképész és filmes, tervezett reklámokat és díszleteket, de foglalkozott kirakattervezéssel és ipari formatervezéssel is.

"Tolvaj! Fogják meg!" Igen, így kell krimit kezdeni, semmi fakszni, rögtön benne vagyunk a sűrűjében, a Párisi Nagyáruház folyosóin, cirka 1911. Az úri közönség sipákol, a tolvaj iszkol, a századelő pedig nagyon él.

Amikor a csavaros agyvelejű Charlie Kaufman sehogy sem tudta szkriptté adaptálni a rá bízott tényregényt, jobb híján megírta annak a forgatókönyvírónak a történetét, aki sehogy sem tudta szkriptté adaptálni a rá bízott tényregényt. Az elbeszélés nehézségeinek megéneklése meglehetősen elcsépelt trükk, de még mindig működik, ha okosan csinálják.

Jim Carrey (49) még sosem csinálta pingvinnel; most végre. Elmondtunk-e ezzel minden érdemlegest a produkcióról? Korántsem.

Az akusztikus gitár bánatos témája mögé hajókürt túlvilági hangja kúszik, aztán mindkettő feloldódik a sivatagi vihar fehér zajában - efféle emlékek rémlenek föl a Mountains legutóbbi albumáról. A brooklyni ambientduó az organikus hangszerelés és a pasztorális elektronika ötvözetén kísérletezik a kétezres évek közepe óta, amihez gazdag hangszerparkot hasznosít a harmóniumtól a csellón át az orgonáig, s olykor - mint a fent megidézett tételben is - természetes zajok felvételeivel dúsítja szélesvásznú hangfestményeit.

A babarózsaszín, tükrös (természetesen puncit formáló) díszítésű könyvre véletlenül figyeltem fel. Két nő olvasta egyszerre, és stílusosan szólva majd kiestek a bugyijukból a nevetéstől.

Lássuk csak, ki kit szeret. Otto odavan az új lányért, Junie-ért, de pechjére így van ezzel az olasztanár is.

A megnyesett fa kizöldül - mondja a Biblia, s jóllehet eme állítás kertészeti vagy éppen hitbéli igazságában nincs okunk kételkedni, a kulturális rendezvénysorozatokra a fenti tétel bajosan alkalmazható.

Horizontálisan szűkös, vertikálisan igen tágas térben játsszák a sepsiszentgyörgyiek A velencei kalmárt. A nézők fönt ülnek a színpadon, a nagy részét el is foglalják, a maradék keskeny sávokon zajlik a játék, igaz, több szinten, mert állványzaton mozognak a színészek. Legalábbis a pécsi vendégjátékon - merthogy otthon állványzat sem kell a függőleges közlekedéshez, van létra elég az amúgy pucér színpadon. Lehet, hogy nagy különbség van az "épített semmi" és a természetes semmi közt, de a hatás - gondolom - ugyanaz: a játszók nemcsak előttünk, hanem mellettünk, fölöttünk, mögöttünk "kavarnak". Legalábbis az első részben; mert a másodikban aztán kinyílik a tér, vagyis a pécsi Nemzeti Színház nézőtere.