Könyv - Turistaosztály - Olen Steinhauer: A legközelebbi vészkijárat

  • - borz -
  • 2011. július 14.

Zene

A nemzetközi kémthriller - a Turista-trilógia - középső kötete nálunk, Budapesten indul, nem is akárhogyan. Henry Gray amerikai expat, szabadúszó újságíró a csúcsra ért, egyszerre kaparintva meg álmai nőjét és nagy sztoriját, s innen zuhan a mélybe, amikor kidobják egy Vadász utcai bérház ötödik emeletéről.
Ezenközben a trilógia főhőse, Milo Weaver különleges ügynök némi kényszerszünet (lásd első kötet) után újra felveszi a munkát a CIA szupertitkos, hivatalosan nem is létező Turistaosztályán. Kezdetben bántóan könnyű feladatokat kap - futárszolgálat, utaskíséret, sima likvidálás -, majd jön egy piszkos munka, műkincsrablás, egy Monet, egy Van Gogh, egy Cézanne és egy Degas, amiből kettőt visszaad, kettőt felgyújt, és neki kell eldöntenie, melyik kettőt... ilyen nehéz pálya ez.

Aztán megkapja az igazi megbízást: egy moldovai gyereklányt, emigráns prolicsalád egyetlen gyermekét kell megölnie. A gyilkosság értelmetlen (sajnos nemcsak első ránézésre, hanem az okok ismeretében is) és emberileg teljesíthetetlen a családbarát Milónak, de nincs mit tenni, tudjuk, ilyen nehéz pálya ez. A hidegháborús éra a mérgezett esernyővel operett volt ahhoz képest, ami most folyik, mindenki mindenki ellen, és Svájc is bezárt, ahol a régi szép időkben békésen egymás mellett pihegtek két meló között a mindenféle színű kémek. Szerzőnk szerint a mai titkosszolgálatoknál, amelyeket állítólag szigorú kordában tart emitt a diktatúra, amott a demokratikus ellenőrzés és mindenhol a költségvetés, már évek óta elszabadult hajóágyúként dúlnak egyes középvezetők, más cégek és a sajátjuk beltagjait irtva. Sebaj, addig sem az állampolgárokat abajgatják, mondanák erre az olvasók, ha egy percig is komolyan tudnák venni Steinhauer világmagyarázatát.

Ami Budapestet illeti, ez egyszer jól jön ki a Prágával való örökös és frusztráló összevetésből. A takaros kis Prágával csak az óvatos duhajok érik be, a dögös csávók Pestre jönnek, az Unicum-sör kombó és a nők városába. Mert itt olyan szupercsajok vannak, mint Zsuzsa, aki a Blikk tényfeltáró újságírója, a tantrikus szex mestere és híres sztriptíztáncos egy személyben. Szerencsére a magyar titkosszolgálat(ok)ról nem esik szó.

A thriller műfajban ma már alapfelszereltség a nyaktörő iram, az elejétől a végéig fenntartott feszültség. Az egymást érő akciók és fordulatok mögött az olvasók szórakoztatásáért keményen megdolgozó, apai-anyait beleadó író képe sejlik föl, de ha jobban megkaparjuk, kiderül, hogy a nagy tétek, a hőfok és az izgalmak kiválóan alkalmasak a cselekmény logikai buktatóinak, a figurák kidolgozatlanságának vagy belső ellentmondásainak elleplezésére. Így én maradok a lassúbb és hidegebb Le Carrénál.

Fordította: Nagy Gergely. Athenaeum, 2011, 389 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.