Jim Carrey (49) még sosem csinálta pingvinnel; most végre. Elmondtunk-e ezzel minden érdemlegest a produkcióról? Korántsem. Carrey például prepingvinként sem lazsál, jobbik higanymozgását veszi elõ, és mint egy ördöggel cimboráló ingatlanos beszél lukat a piaci szereplõk hasába. Ha nem tudnánk, hogy mesefilmmel van dolgunk, és mint mirelit atyai örökség, mindjárt betotyognak a pajkos fõszereplõk, még azt is hihetnénk egy percre, hogy valami fondorlat készül: Carrey bohóckodásában van annyi él, még ha korhatár-barátilag tompított is, amibõl komolyabb kisállat- és kisember-molesztálásokra lehet számítani. De az is lehet, hogy amit élnek véltünk, nem más, mint egy ötvenéves komikus komoly erõfeszítése, hogy húsz évvel korábbi önmagát reprodukálja. A híres gumiarcot mozgató izmok újbóli munkába állítása az idõskori Rocky kínlódásait juttathatja eszünkbe, de mielõtt még ennél is sötétebb gondolataink támadhatnának, már jönnek is pingvinék, hosszú tömött sorban. És innentõl tényleg elszabadul a mese, s meg sem áll az ember-pingvin és az ember-ember együttélés divatjamúlt ügyének felkarolásáig. A minden emberben ott lapuló pingvinek némi noszogatás árán comingoutolnak, és lepacsiznak a minden pingvinben ott lapuló pingvinekkel - az, hogy az összeborulásig vezetõ úton alig hallani gügyögést, viszont félhangosan lehet nevetni a poénokon, már-már az osztályon felüli teljesítmények sorába emeli a produkciót. A Mr. Popper pingvinjei belevaló karácsonyi film. Preston Sturgesszel szólva boldog júliusi karácsonyt mindenkinek!
Az InterCom bemutatója
***
