Koncert

Az újrahasznosítás bajnoka

Roger Waters Budapesten

Zene

Most akkor Arcade Fire Wiesenben vagy Roger Waters az arénában - ez volt a nap nagy kérdése. Előbbi mellett szólt a tavalyi év albuma (The Suburbs) és az állítólag szenzációs koncertek, utóbbi mellett meg minden idők egyik legjobb lemeze, a The Wall, na és a várhatóan lenyűgöző show az összes létező bombasztikus elemmel, illetve egy kicsit még annál is többel. A választás végül az egykori Pink Floyd-vezérre esett, de persze maradtak kételyek. Nem lesz túl didaktikus? Nem fog bénán énekelni? Nem nyomja agyon a látvány a zenét? Pótolható-e David Gilmour? A végére legalább két kérdésre lett "nem" a válasz.

Magyarországon egy ekkora csarnokban nehéz telt házat csinálni - pár héttel korábban Joe Cocker játszott itt letakart szektorokkal, és erről még Paul McCartney is tudna mesélni egy s mást. Waters koncertjére viszont már jó régóta elfogyott az összes jegy, ami annak is köszönhető, hogy több száz km-es körzetben csak itt lépett fel, szóval jöttek osztrákok, szlovákok, szerbek, románok szép számmal, és én személy szerint még egy brazil különítménnyel is összefutottam. A magyarok megint bebizonyítják, hogy a pontosság nem az erényük, és amikor egy spartacusos intrót követően az In The Flesh? váratlanul berobban, még csomóan keresik a helyüket söröspohárral a kezükben. Sokan le is maradnak róla és a sejtésről, hogy ez az intro a pirotechnikai arzenállal és a falba repülő vadászgéppel többe kerülhetett, mint egy aktuális Omega-búcsúkoncert. Innentől már rögtön levonhatóak következtetések: Waters, annak ellenére, hogy közel két évtizede nem jelentetett meg lemezt, a hatvanon túl is fejlődőképes előadó. Természetesen nem alkotóként, hanem ahogyan felhasználja az életművét, és aki itt volt a korábbi koncertjein, alaposan felmérhette a fejlődést. A 2002-es kisstadionbeli fellépés (mely a zenekari és a szólókarrier legfontosabb darabjaira hagyatkozott) egy korrekt, de túl hosszúra nyúlt, sokszor érdektelen előadás volt. A 2007-es, már itt az arénában bemutatott, a Dark Side Of The Moonra épülő show sokkal izgalmasabbnak bizonyult mind zeneileg, mind a látvány tekintetében, amit meg a Wall-lal művel, az egészen elképesztő.

Kezdjük azzal, hogy koncertet így szólni még soha életemben nem hallottam. Negyven méterre a színpadtól is kristálytiszta az 5.1-es hang, minden hangeffekt külön hallható, a hangerő meg az összes fül-orr-gégész rémálma. A látvány is lenyűgöző: HD-s vetítések láthatóak a fokozatosan épülő falon, illetve a Pink Floyd által szabadalmaztatott, azóta már sokak által lenyúlt kör alakú kivetítőn. Waters éneke meglepően jó - persze nyilván kínlódik az olyan nehezebb darabokkal, mint a One Of My Turns meg a Don't Leave Me Now, de ettől függetlenül megbízható teljesítményt nyújt, ellentétben a Gilmour énekhangját pótoló Robbie Wyckoffal, aki a Motherben és a Show Must Go Onban is sokat ront az összképen (-hangon). A Floyd-gitáros másik helyettese, Dave Kilminster viszont az este kellemes meglepetése: a négy évvel ezelőtti Dark Side-buli óta ő is sokat fejlődött, és néha döbbenetesen tudja imitálni Gilmour egyedi játékát.

A többiekről (pl. Waters fiáról, Harryről vagy a már az eredeti, harminc évvel ezelőtti Wall-turnén is közreműködő Snowy White-ról) nehéz bármit is elmondani, annyira a háttérbe szorulnak - aztán a szünettől kezdve már a fal is eltakarja őket. A második részben végképp a vetítés veszi át a főszerepet - az új animációk egyetlen kisebb problémája, hogy nincsenek mindig összhangban az itt is vetített eredeti Gerald Scarfe-rajzfilmekkel. Közben a 67 évesen is meglepően fiatalos Waters egyedül előlopakodik a fal mögül, és produkálja magát - néha Rátonyi Róbertet megszégyenítő ripacskodással -, de ezen az estén még ez is belefér. Mint ahogy a didaktikus antiglobalista agymosás meg a sokszor következetlen üzenetek: látjuk, ahogy a G.I.-ok rálőnek az ártalmatlan arabokra, aztán pedig meg kéne hatódnunk azon, ahogy átölelik gyermekeiket a harcmezőről hazatérve. Egy hazai popújságíró nemrég a pop Oliver Stone-jának kiáltotta ki Waterst, ami egészen helytálló, de nyugodtan el lehetne nevezni a pop George Lucasának is, hiszen fokozatosan újrahasznosítja az életművét, és antikapitalista üzenetei ellenére szívesen húzza le a rajongóit - például kilencezer forintos pólókkal. Persze lehet, hogy mindez csak irónia, és ez lehet az a humor, amit szerinte sokan nem is értettek meg a Wall-lal kapcsolatban.

Ami van annyira jó lemez, hogy nem nagyon lehet elrontani, bár tény, hogy az 1990-es berlini monstre koncerten mégis sikerült Watersnek. Szerencsére tanult az akkori hibákból, és ez a koncert tele van csúcspontokkal: a színpad és a közönség fölé tornyosuló óriásbábuk (a tanár, az anya, a feleség és az elmaradhatatlan, itt már távirányítással kezelt disznó), a Mother közben énekelt "anya, bízzak a kormányban?" sor és a falra magyarul kiírt "kurvára nem" válasz, a Young Lust erőteljes zúzása, a mottónak is tekinthető Is There Anybody Out There sejtelmessége és kétségbeesése, a zseniális Comfortably Numb, a halálriffet tartalmazó Run Like Hell, a Waters által kiválóan elénekelt/eljátszott The Trial mind telitalálat, és a végén a leomló fal előtt szerényen búcsúzó zenészek is azt sugallták, hogy megfelelő választás volt a Wall erre az estére. Az Arcade Fire meg hátha felbukkan még valahol, ki tudja, talán épp Amy Winehouse helyett a Szigeten.

Papp László Budapest Sportaréna, június 22.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.