Koncert

Az újrahasznosítás bajnoka

Roger Waters Budapesten

Zene

Most akkor Arcade Fire Wiesenben vagy Roger Waters az arénában - ez volt a nap nagy kérdése. Előbbi mellett szólt a tavalyi év albuma (The Suburbs) és az állítólag szenzációs koncertek, utóbbi mellett meg minden idők egyik legjobb lemeze, a The Wall, na és a várhatóan lenyűgöző show az összes létező bombasztikus elemmel, illetve egy kicsit még annál is többel. A választás végül az egykori Pink Floyd-vezérre esett, de persze maradtak kételyek. Nem lesz túl didaktikus? Nem fog bénán énekelni? Nem nyomja agyon a látvány a zenét? Pótolható-e David Gilmour? A végére legalább két kérdésre lett "nem" a válasz.

Magyarországon egy ekkora csarnokban nehéz telt házat csinálni - pár héttel korábban Joe Cocker játszott itt letakart szektorokkal, és erről még Paul McCartney is tudna mesélni egy s mást. Waters koncertjére viszont már jó régóta elfogyott az összes jegy, ami annak is köszönhető, hogy több száz km-es körzetben csak itt lépett fel, szóval jöttek osztrákok, szlovákok, szerbek, románok szép számmal, és én személy szerint még egy brazil különítménnyel is összefutottam. A magyarok megint bebizonyítják, hogy a pontosság nem az erényük, és amikor egy spartacusos intrót követően az In The Flesh? váratlanul berobban, még csomóan keresik a helyüket söröspohárral a kezükben. Sokan le is maradnak róla és a sejtésről, hogy ez az intro a pirotechnikai arzenállal és a falba repülő vadászgéppel többe kerülhetett, mint egy aktuális Omega-búcsúkoncert. Innentől már rögtön levonhatóak következtetések: Waters, annak ellenére, hogy közel két évtizede nem jelentetett meg lemezt, a hatvanon túl is fejlődőképes előadó. Természetesen nem alkotóként, hanem ahogyan felhasználja az életművét, és aki itt volt a korábbi koncertjein, alaposan felmérhette a fejlődést. A 2002-es kisstadionbeli fellépés (mely a zenekari és a szólókarrier legfontosabb darabjaira hagyatkozott) egy korrekt, de túl hosszúra nyúlt, sokszor érdektelen előadás volt. A 2007-es, már itt az arénában bemutatott, a Dark Side Of The Moonra épülő show sokkal izgalmasabbnak bizonyult mind zeneileg, mind a látvány tekintetében, amit meg a Wall-lal művel, az egészen elképesztő.

Kezdjük azzal, hogy koncertet így szólni még soha életemben nem hallottam. Negyven méterre a színpadtól is kristálytiszta az 5.1-es hang, minden hangeffekt külön hallható, a hangerő meg az összes fül-orr-gégész rémálma. A látvány is lenyűgöző: HD-s vetítések láthatóak a fokozatosan épülő falon, illetve a Pink Floyd által szabadalmaztatott, azóta már sokak által lenyúlt kör alakú kivetítőn. Waters éneke meglepően jó - persze nyilván kínlódik az olyan nehezebb darabokkal, mint a One Of My Turns meg a Don't Leave Me Now, de ettől függetlenül megbízható teljesítményt nyújt, ellentétben a Gilmour énekhangját pótoló Robbie Wyckoffal, aki a Motherben és a Show Must Go Onban is sokat ront az összképen (-hangon). A Floyd-gitáros másik helyettese, Dave Kilminster viszont az este kellemes meglepetése: a négy évvel ezelőtti Dark Side-buli óta ő is sokat fejlődött, és néha döbbenetesen tudja imitálni Gilmour egyedi játékát.

A többiekről (pl. Waters fiáról, Harryről vagy a már az eredeti, harminc évvel ezelőtti Wall-turnén is közreműködő Snowy White-ról) nehéz bármit is elmondani, annyira a háttérbe szorulnak - aztán a szünettől kezdve már a fal is eltakarja őket. A második részben végképp a vetítés veszi át a főszerepet - az új animációk egyetlen kisebb problémája, hogy nincsenek mindig összhangban az itt is vetített eredeti Gerald Scarfe-rajzfilmekkel. Közben a 67 évesen is meglepően fiatalos Waters egyedül előlopakodik a fal mögül, és produkálja magát - néha Rátonyi Róbertet megszégyenítő ripacskodással -, de ezen az estén még ez is belefér. Mint ahogy a didaktikus antiglobalista agymosás meg a sokszor következetlen üzenetek: látjuk, ahogy a G.I.-ok rálőnek az ártalmatlan arabokra, aztán pedig meg kéne hatódnunk azon, ahogy átölelik gyermekeiket a harcmezőről hazatérve. Egy hazai popújságíró nemrég a pop Oliver Stone-jának kiáltotta ki Waterst, ami egészen helytálló, de nyugodtan el lehetne nevezni a pop George Lucasának is, hiszen fokozatosan újrahasznosítja az életművét, és antikapitalista üzenetei ellenére szívesen húzza le a rajongóit - például kilencezer forintos pólókkal. Persze lehet, hogy mindez csak irónia, és ez lehet az a humor, amit szerinte sokan nem is értettek meg a Wall-lal kapcsolatban.

Ami van annyira jó lemez, hogy nem nagyon lehet elrontani, bár tény, hogy az 1990-es berlini monstre koncerten mégis sikerült Watersnek. Szerencsére tanult az akkori hibákból, és ez a koncert tele van csúcspontokkal: a színpad és a közönség fölé tornyosuló óriásbábuk (a tanár, az anya, a feleség és az elmaradhatatlan, itt már távirányítással kezelt disznó), a Mother közben énekelt "anya, bízzak a kormányban?" sor és a falra magyarul kiírt "kurvára nem" válasz, a Young Lust erőteljes zúzása, a mottónak is tekinthető Is There Anybody Out There sejtelmessége és kétségbeesése, a zseniális Comfortably Numb, a halálriffet tartalmazó Run Like Hell, a Waters által kiválóan elénekelt/eljátszott The Trial mind telitalálat, és a végén a leomló fal előtt szerényen búcsúzó zenészek is azt sugallták, hogy megfelelő választás volt a Wall erre az estére. Az Arcade Fire meg hátha felbukkan még valahol, ki tudja, talán épp Amy Winehouse helyett a Szigeten.

Papp László Budapest Sportaréna, június 22.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.