Mint ahogy a kilencvenes évek vége óta készült nagy Dylan-lemezek, a Tempest zeneileg ugyancsak a hatvanas évek ellenkulturális bummja elé megy vissza, a "régi" amerikai tradíciókhoz. Található rajta folkzene, blues, ballada - Dylan évek óta állandó turnézenekara David Hidalgóval kiegészülve masszív és dús zenei anyagot szállít, és ebben nincs is semmi meglepő. Ami viszont meghökkentő, az Dylan hangütése: ennyire sötét és kietlen lemezt még soha nem készített, pedig van már mögötte jó néhány album. Bob Dylan harmincötödik stúdióalbuma mestermű, de nem adja könnyen magát: amilyen briliáns, épp olyan letaglózó.
Noha törés nélkül illeszkedik a kései albumok sorába, a Tempest közegellenállása jóval nagyobb. Ahogy haladunk dalról dalra, az erőszak képei egyre sűrűbben kerülnek elő, és - ami Dylanre mind ez idáig nem volt jellemző - nincsenek öniróniával ellenpontozva. A nyitó Duquesne Whistle még csak-csak vidám csavargódal volna, ám ez meglehetősen megtévesztő kezdés (a szövegét Dylan Robert Hunterrel együtt jegyzi, akivel a 2009-es Together Through Life anyagát írta). A második szám, a Soon After Midnight akár egy kellemes éjfél utáni lassú is lehetne valahonnan az ötvenes évek mélyéről, ám a szerelmi vallomás hamar gonosz szövegelésbe fordul. És innentől nincs megállás, a dalok pedig hol kiábrándultak és panaszosak, hol megdöbbentően indulatosak - a Long And Wasted Years recitativója az előbbire, a voltaképpen tánczenére írt Pay In Blood az utóbbira jó példa. Ebből a sorból a lemez legszebb (és talán legrejtélyesebb) darabja sem lóg ki, az egyszerre gyönyörű és nyomasztó Scarlet Town, ahol a furcsa, álombeli városban kéz a kézben jár a jó és a gonosz, a szépség és a pusztulás.
A Scarlet Town éppenséggel a Nick Cave-féle Murder Balladson is helyet kaphatott volna. Egyébként Cave lemeze annak idején egy Dylan-dallal, a Death Is Not The Enddel zárult, gondolom, valamifajta feloldásként. Nos, effélét a Tempesten hiába is keresnénk. Az utolsó fél órán (kevés híján a lemezidő felén) mindössze három dal osztozik. A Tin Angel tőrőlmetszett murder ballad, amelyben nem marad a színen élő ember, a címadó Tempest pedig biblikus-látomásos haláltánc: egy tizennégy perces (!) keringő a Titanic katasztrófájáról. Ezt követi a záró szám, a Roll on, John, egy tényleg torokszorítóan keserű fegyencballada, amelynek a képeiből és az utalásrendszeréből, akár valami vízjel, összetéveszthetetlenül kirajzolódik John Lennon arcképe. A szövege a dal hősének a meggyilkolásával kezdődik, és William Blake Tigrisének a megidézésével zárul. Értsük jól: ez a szám - a kései Dylan egyik legragyogóbb munkája - nem afféle tisztelgés vagy "főhajtás" Lennon előtt. Jóval több annál: költői kollázs, történettöredékek és képek egymásra kopírozva, amelyek együtt nem adnak ki semmiféle szlogenné formálható tanulságot, pusztán a saját, láthatóan megszenvedett igazságukat.
Sony, 2012
