Megemlékezés

Zseniális koponya

Száz éve született Solti György

Zene

"Sose alkudj meg, hiszen még a legjobb, amit képes vagy létrehozni, az sem elég jó." Legfontosabb zeneakadémiai professzorától, Weiner Leótól tanulta el Solti György ezt az életigazságot, amely azután karmesteri működésének meghatározó vezérelvévé vált.

Követelően maximalista volt mindenkori zenészeivel és önmagával szemben egyaránt, s úgy lehet, a porosz generálisnak vagy éppen üvöltő koponyának gúnyolt Soltiról a legtöbbször talán e jelzőt írták le életében: agresszív. Nem vitás, lehetséges volt őt ilyennek látni, de még akár ilyennek hallani is, ám muzsikusi professzionalizmusa és vezénylői kisugárzása még akkor is imponáló marad, ha néhány interpretációját, mondjuk, egyik-másik Mozart-lemezét ma már erőszakosnak véljük. S ami elsőre tán negatívumnak tetszhet, az Solti esetében pozitív formában is előadható: jórészt akaratereje, szívóssága és makacs következetessége tette őt a múlt század egyik utolsó karmestermoguljává.

Ezekre az erényekre bizony szüksége is volt a magyar zenei képzés büszkeségének, akiről kétszer mondott le a saját szülőhazája. Először a második világháború előtt, több százezer sorstársával egyetemben, majd másodszor a háború után, immár személyesen róla, a fiatal karmesterről. Solti talpon maradt és előremenekült: még 1942-ben Genfben megnyert egy zongoristaversenyt, ám jó érzékkel mindinkább egyértelműen a vezénylés felé fordult. S ha Budapestnek nem kellett, hát jó volt Münchennek, ahol az amerikai megszálló erők a nácikkal együttműködő német karmesterek nélkül kívánták újraéleszteni a bajor főváros zenei életét. És Solti vállalkozott a feladatra: gyakorlatilag kezdő karmesterként szinte szemtelenül merész ambícióval hozzálátva a Bajor Állami Operaház zeneigazgatásának föladatához. Szinte minden operát élesben, Európa egyik legtekintélyesebb operaházának zenekari árkából vezényelt első ízben, s ehhez nem csupán a kivételes történelmi helyzetet megragadó vállalkozó szellemre volt szükség, de szinte korlátlan tanulási kapacitásra és fejlődési képességre is.

"...[A]mikor ide jöttem, az intézmény jobb volt nálam. De a kemény munkának, valamint tehetségemnek és egyre finomodó ízlésemnek köszönhetően távozásom idejére az intézmény fölé nőttem. Mindezt egyáltalán nem dicsekvésnek szánom: én mindig is gyorsan fejlődtem, amire viszont egy intézmény nem képes." Visszaemlékezéseiben önérzetesen, ám helytálló módon ekképpen sommázta saját karrierképletét Solti, s ez azután pályafutásának mindahány állomásán megtörtént. 1952-től Frankfurtban, amelynek operaházát a nemzetközi első vonalba emelte, majd 1961-től a londoni Covent Garden élén, ahol új aranykort és imponálóan kiegyensúlyozott magas színvonalat teremtett sokaknak visszatetsző határozott modorával. Vállalta a konfliktusokat, ütközött egyebek közt Maria Callasszal és Jon Vickersszel, de hatalmas erőket mozgósított a londoni operaélet számára: rendezőket, mint Visconti és Zeffirelli, s persze énekeseket, mint Birgit Nilsson, aki Wagner- és Strauss-produkcióinak büszkesége lett, s nem csak a színpadon. Solti ugyanis időközben lemeztörténelmet is írt, újra csak egy pillanatnyi karmestervákuumot kihasználva: 1965-re elkészítette Wagner Ringjének első teljes lemezfelvételét, a sztereókorszak egyik legnagyszerűbb hangzó emlékművét. Utóbb aztán a lemezfelvételek valóságos sorozatgyártója vált belőle, amit több mint kétszázötven felvétel mellett rekordszámú, mindösszesen 32 Grammy-díj is igazolt.

E lemezfelvételek tekintélyes hányadát Solti már pályafutásának utolsó főállásában, mint a Chicagói Szimfonikus Zenekar bő két évtizeden át regnáló zeneigazgatója készítette. Az együttes színvonalát itt ugyan egy másik magyar, Reiner Frigyes teremtette meg, ám az amerikai "öt nagy" közé sorolt zenekart Solti vitte el a nagyvilág megannyi pontjára és - a lemezfelvételek révén - sok millió otthonba. Idővel rajtuk is túlnőtt, s a nyolcvanas évek végével szívósságának és fáradhatatlan energikusságának köszönhetően elismertsége új szintre emelkedett. Herbert von Karajan 1989-es halálával ugyanis (aki amúgy mindvégig idegenkedett négy évvel fiatalabb pályatársától) Solti a karmestervilág doyenjévé lépett elő. Dokumentumfilmeket forgattak vele, díjazták és ünnepelték, s ő meg egyre csak dolgozott és bocsátotta világ körüli pályájukra az operaénekesek kilencvenes években feltűnt ifjú csillagait, így például Angela Gheorghiut és Renée Fleminget.

Sir Georg Solti - brit lovagi cím, német alakú keresztnév és magyar vezetéknév: Solti nevében egy történelemtől sújtott, ám diadalmas huszadik századi élet bizonysága. Mely élet utolsó évtizedében már újra jutott némi szerep Magyarországnak is, hiszen Solti immár haza-hazalátogatott, megismertette a világot magyar zenei múltjának darabjaival (Hungarian Connections), koncertezett a Budapesti Fesztiválzenekarral, és a legutolsó lemezét is velük készítette kevéssel 1997-es halála előtt. Ekkor már nem is tűnt igazán porosz generálisnak.


Neked ajánljuk