A kaliforniai rapper tavalyelőtt megjelent első lemeze, a Summertime 06 azért volt jó, mert a hiphop kurrens irányaival szemben tett le egy olyan lemezt, ami nem csak, hogy releváns volt, de sokkal időtállóbb is, mint a trapes alapokra autotune-os énekbeszéddel hadoválók cuccai. Kimért ütemek, minimalista szintik, súlyos basszusok – tényleg jó párhuzam volt a Joy Division Unknown Pleasure-ét idéző borító. Míg a távolban a napfényes Long Beach-sztereotípiáknak ellentmondó borús tenger háborgott, Vince arról mesélt, hogy tiniként, az apja halála után, hogyan lett belőle bandatag.
Már a tavalyi Prima Donna EP alapján sejthető volt – az idei Gorillaz-vendégszereplés pedig csak megerősítette –, hogy Staples eszköztárát lecserélte a detroiti techno és a chicagói house által ihletett tánczenei alapokra. Új lemezén olyan jó nevű producerek működtek közre, mint SOPHIE, Jimmy Edgar vagy Flume, a szövegek témáit pedig a sztárlét ellentmondásai, a kiüresedett bulizás és az általános társadalmi kérdések adják. Míg az előző lemeznek a Joy Division lett távoli ihletője, itt Amy Winehouse tragédiája van hasonlóan finoman megidézve. A lemez egyszerre hallgatható bulizeneként, ám sötétsége, nihilista hangvétele miatt annak antitéziseként is. De a legfontosabb: a 180 fokos fordulat ellenére is ízig-vérig Staples-lemez maradt, hasonlóan értékes, mint az előző.
Def Jam, 2017
