Magyar Narancs: Magától értetődő volt, hogy Pál Utcai Fiúk-koncerttel ünnepeled az 50. születésnapodat?
Leskovics Gábor: Igen. De arra nem készültem, hogy legyen egy nagy, születésnapi koncert, inkább a véletlen hozta így. Évente két alkalommal szoktunk a Budapest Parkban fellépni, és mivel az egy nagyobb hely, mindig próbálunk valamit kitalálni, hogy ne csak sima koncert legyen – tavaly például az első lemezünket adtuk elő. Idénre is szerettünk volna meglepetést, és amikor megláttam, hogy teljesen véletlenül pont június 17-ére, a születésnapomra, ráadásul az ötvenedikre esik, akkor gondoltam, hogy meghívom pár barátomat, hogy énekeljenek ők is velünk.
MN: Fel sem merült, hogy új lemezzel ünnepelj?
LG: Inkább azt mondanám, hogy tavaly, a 49. születésnapom előtt összeállítottam egy korai bakancslistát, és abban benne volt a lemez is, hogy az ötvenedikre meglepjem magam vele. De egyszerűen nincs rá idő, hogy megcsináljuk, mert nemcsak a PUF-fal, de a Kiscsillaggal is rengeteg koncertem van. Tavaly már Balázzsal, a gitárosunkkal három napra lementünk vidékre, és meg is írtuk a lemez felét. Ha lenne két hetünk, simán meg lehetne csinálni, de egyszerűen nincs. És hát az is igaz, hogy sokáig úgy gondoltam, nem muszáj mindenáron új dalokat írni, nem is éreztem erre késztetést. De most már kimondottan hiányzik.
MN: És a közönségnek?
LG: Nyilván szeretnék, de azért valljuk be, hogy az olyan matuzsálem zenekarok esetében, mint a PUF, azért jön a közönség, hogy meghallgassa a régi dalokat, én sem az új – vagyis az elmúlt húsz-harminc évben írt – számok miatt megyek Rolling Stones-koncertre. Csakhogy a menedzsmentünk szerint is jó lenne kijönni egy új albummal, mert mégis azzal lehet a legjobban egy zenekart eladni. Még akkor is, ha a közönség a régi számokra kíváncsi.
MN: Nem unjátok?
LG: Én biztos nem. Például nem fáraszt eljátszani A bált kétezerötszázadszorra sem, nagyon élvezem, bár már van bennem – saját magammal szemben – egy hiányérzet, hogy oda kéne tenni az új számokat is, főleg mióta elkezdtek mocorogni bennem.
MN: Mióta játszotok ebben a felállásban?
LG: Legalább tíz éve.
MN: És a többiek sem unják? Próbákra kell járni és így tovább…
LG: Azért írtunk az elmúlt hét-nyolc évben pár dalt, ami ugyan nem jelent meg lemezen, de a koncerteken szoktuk játszani. Sőt, Balázs ezenkívül is írt egy csomó számot, nagyon klassz számokat, de azokkal én nem tudtam azonosulni. Mondtam is neki, hogy ebből egy igazán jó szólólemez lehet, de ha én énekelném, nem lenne hiteles.
MN: Jól tudom, hogy valami hasonló vezetett a kilencvenes évek közepén a tagcserékhez?
LG: Ez is. Az első lemezünket 1990-ben még az előző évek számaiból raktuk össze, úgy könnyű volt, a másodiknál még tartott a lendület, a harmadiknál viszont mindenki elkezdte önmagát megvalósítani. Hogy játsszunk funkyt, dzsesszt, én viszont azt szerettem volna, ha továbbra is olyan marad, mint korábban – egyszerű garázsrock.
MN: A legnagyobb sikereitek a rendszerváltással estek egy időbe – akkoriban sikeresebbek voltatok az Európa Kiadónál vagy a VHK-nál is –, noha a PUF sohasem volt politikus, vagy ha úgy tetszik, „közéleti” zenekar. Annak ellenére sem, hogy az undergroundból jöttetek.
| ||
LG: A zenekar igazából akkor indult be, amikor 1987-ben leszereltünk. Mindannyiunkban volt valami iszonyatos, kiélnivaló düh, amit a zenéléssel vezettünk le, s mindent ennek rendeltünk alá. Naponta nyolc órákat próbáltunk, és ez nagyon összerántotta a zenekart, a közönségnek pedig nagyon betalált ez az energia, noha amit csináltunk, nem volt sem különösebben agresszív, sem nyíltan rendszerellenes. A híres dalaink nem arról szóltak, hogy szét akarunk mindent rombolni, inkább arról, hogy legyen egy jó szám, és hadd érezzem én is szabadnak magam. Mert közben azért bennünket is nagyon idegesített, hogy egy csomó mindenben meg voltunk gátolva, például nem lehetett külföldre menni. Az embereknek valószínűleg pont az jött be, hogy mi ilyen egyszerű srácok vagyunk, ugyanolyanok, mint ők, akik nem megváltani akarják a világot, csak egyszerűen jól érezni magukat. És tulajdonképpen ebből egy nagyon szép karriertörténet bontakozott ki: a nyolcvanas évek közepén öt szigetszentmiklósi fiú lement a garázsba, elkezdtek dalokat fabrikálni, és egyre nagyobb sikerük lett.
MN: Létezik olyan, hogy „szigetszentmiklósiság”?
LG: A kilencvenes években ezt mindig kiemeltük, akkor ugyanis mindannyian szigetszentmiklósiak voltunk. Akkor ez egyáltalán nem jelentett hátrányt! Miklós a kilencvenes évek elején egy nagyon klassz hely volt. Amikor Pesten még csak beindultak a rockkocsmák, itt addigra egy négyzetkilométeren belül volt már vagy ötven olyan hely, ami éjjel-nappal nyitva volt. Tényleg olyan élet volt itt, hogy a pesti haverjaink is ide jártak le szórakozni. A zenekarnak is jót tett ez a kisvárosi lét, mert míg azoknál a budapesti zenekaroknál, amelyekkel együtt indultunk, azt láttam, hogy az apróbb veszekedéseket követően is cserélődnek a tagok, nálunk ez képtelenség volt. Én itt, egy ilyen kisvárosban hiába vesztem össze a gitárossal, nem volt másik haver, akire lecserélhettem volna. Szigetszentmiklós ugyan már akkor is elég közel volt Budapesthez, de ennyire azért mégsem.
MN: Abból sohasem volt probléma a zenekaron belül, hogy van egy lány is a Pál Utcai Fiúkban, ráadásul Potondi Anikó nemcsak énekel, de a feleséged is?
LG: Nem. Anikó úgy került a zenekarba, hogy valamikor ’84 táján lejött a barátnőjével, hogy énekelnének. Úgy mutatták meg, hogy mit tudnak, hogy felraktak egy
Beatles-, aztán meg egy B 52’s-lemezt, és ráénekeltek, mi meg mint egy bizottság hallgattuk őket: „Persze, gyertek!” Anikóba azonnal beleszerettem, pár hónap után meg is mondtam neki, de ő akkor nemet mondott. Aztán eltelt öt év, volt barátnőm, de amikor szakítottunk, megint udvarolni kezdtem, és akkor már nem utasított vissza. Ez 1989-ben volt. 1996-ban született meg a lányunk és csak két évvel később házasodtunk össze. De ezt az egészet mi mindig távol tudtuk tartani a zenekartól, a próbákon, a koncerteken soha nem számított, hogy egy pár vagyunk.
MN: Mikor dőlt el, hogy ebből fogtok élni?
LG: Kezdetben azt sem tudtuk volna elképzelni, hogy valaha lemezünk lesz, de amikor bejött a rendszerváltás, a mi lehetőségeink is megváltoztak. Hirtelen lett egy csomó lemezkiadó, és ez pontosan azzal esett egybe, hogy már nagyon nagy sikereink voltak, telt házas PeCsa-koncertek és így tovább… Ezek a lemezkiadók és a velük együtt megjelenő profi koncertszervezők olyan zenekarokat kerestek, amelyeknek nincs még lemeze, de közönségük már van. Így jártunk mi is, megjelent a Krokodil Kft., és elkezdtek nekünk koncerteket szervezni. Kibérelték vidéken a művházakat, felbéreltek plakátozókat – például Gerendai Karcsi is ott kezdte a szakmát –, úgyhogy nekünk csak le kellett utaznunk és koncertezni. De csak a második lemez idején, amikor már évente száz koncertünk volt, hagytuk ott a munkahelyünket.
MN: Te hol dolgoztál?
LG: Itt, Szigetszentmiklóson, a művházban voltam hangtechnikus. A többieknek azért komolyabb munkahelyük volt, ki is rúgták őket sorban, miután beindult a zenekar.
MN: És meg sem állt a Budapest Sportcsarnokig.
LG: Ahová már nem kellett volna eljutnunk, mert – most már tudom – az túl nagy falat volt nekünk.
MN: Nektek miért nem sikerült az, ami például a Republicnak?
LG: Őket elsősorban az vezérelte, hogy minél népszerűbb dalokat írjanak, és minél nagyobb tömeg hallgassa őket. Én viszont világéletemben magamnak írtam dalokat. Persze nagyon boldog vagyok, ha ez sok embernek tetszik, de hogy én ezért a sikerért elkezdjek olyan dalokat írni, amivel kizárólag a közönségemet etetem, meg hogy többen vegyék meg a lemezt és járjanak a koncertre, eszembe sem jutott. Már a második PUF-lemez után azt mondtam volna, hogy akkor most legyen egy kis szünet, és ha majd megint összejön pár igazán jó szám, akkor folytassuk, de ezt akkor képtelenség volt meglépni. Ott volt a menedzsment, hajtott bennünket… Hiába voltam én a zenekar vezetője, képbe került egy csomó olyan dolog, ami nagyon távol állt a személyiségemtől. Olyasmi is elhangzott a zenekaron belül, hogy majd külföldön is befutunk, ami azért elég merész gondolat volt. De pont az a bizonyos ’94-es BS-koncert mutatta meg, hogy nem kellett volna annyira elszállnunk. Mert igaz, hogy addig mindig nagyobb és nagyobb helyeken léptünk föl, de a sportcsarnok már túl nagynak bizonyult. Hatezren jöttek el, ami máshol óriási siker lett volna, itt viszont fél ház sem volt. Ráadásul én soha nem akartam ilyen közönségtapsoltatós, sportcsarnokos popsztár lenni, és lámpásként mutatni az utat a tévelygő lelkeknek. Ahhoz viszont nem voltam elég erős zenekarvezető, hogy azt mondjam, hogy „na elég, én írom a dalokat, és ezentúl az lesz, amit mondok!” Soha nem tudtam így irányítani, kiengedtem ezt a dolgot. Ma már tudom, hogy nem lett volna szabad. A tagcserék után viszont sikerült a zenekart visszavinni arra a klubszintre, ami nekem sokkal testhezállóbb. És tulajdonképpen a mai napig így működik a Pál Utcai Fiúk.
MN: Csakhogy közben állandó vendég lettél a Kispál és a Borzban, a Kiscsillagnak pedig alapító tagja.
LG: Lovasiékkal már a nyolcvanas évek végén voltak közös koncertjeink, és elég hamar barátok lettünk. A Kispálba úgy kerültem, hogy 1997 körül volt a Nagycirkuszban egy akusztikus koncertjük, és meghívtak vendégnek. Már a próbákon kiderült, hogy nagyon egy hullámhosszon vagyunk, ráadásul ebből az unplugged fellépésből lett egy turné is. Utána pedig, amikor együtt játszottunk különböző fesztiválokon, mindig mondták, hogy menjek fel én is játszani. Aztán 2000 környékén elment tőlük Vittay Feri, aki a kisegítő gitárosuk volt, én pedig szóltam, hogy amíg nem találtok mást, szívesen elvállalom. Végül ebből lett egy tízéves állandó vendégeskedés. De a Kispál és a Borznak hivatalosan soha nem voltam a tagja, noha az utolsó lemezre már írtam is számokat meg énekeltem is.
MN: Most épp ennek az időszaknak a megidézése volt terítéken Orfűn, ami egyúttal a legeslegutolsó Kispál és a Borz-koncert is volt. Mit jelentett neked ez a tíz év?
LG: A Kispálnál az utolsó években már nagyon nyögvenyelősen mentek a dolgok, a Lovi azért is állította le az egészet. Én viszont rettenetesen élveztem velük a munkát. Azért, mert pont az ellenkezőjét kellett csinálnom, mint a PUF-ban. Ott nekem kellett mindent megszerveznem, cseszegetnem a többieket, hogy ne késsenek el a próbákról és így tovább. A Kispálban viszont csak egy vendég voltam, és az volt a dolgom, hogy beüljek az autóba, megjelenjek pontosan a próbán, dugjam be a gitárt, játsszuk el a számokat, aztán üljünk be valahová, és igyunk valamit. És ez nagyon jó szórakozás volt. Persze a végén azt vettem észre, hogy többet próbálok velük, mint a saját zenekarommal, de tényleg nagyon élveztem, hogy mindenki tudja, hogy mi a dolga, és hogy mindenki rakja is bele az energiát.
MN: A Kiscsillagnak hivatalosan is tagja vagy, és mintha sokkal aktívabb lennél, mint a Pál Utcai Fiúkkal. Nem is gondoltál arra, hogy azt végleg lezárod?
LG: Egy percig sem fordult meg a fejemben. Valóban két zenekarom van, mindkét zenekarban gitározom, írok számokat, énekelek, mégis teljesen más a dolgom: a PUF-ban én vagyok a zenei igazgató, a Kiscsillagban meg Lovasi. De ez pont így kerek. Az egyikben azt szeretem, hogy én mondom meg, hogy merre menjünk, a másikban meg azt, hogy van ember, aki az én ötleteimet úgy csinálja meg, ahogy ő akarja. Ez két, teljesen különböző dolog, de kiegészíti egymást, és ami a lényeg: mindkettőt egyformán élvezem.
MN: Az sem okozott soha problémát, hogy egy olyan zenekarban lettél másodhegedűs, ami korábban előttetek lépett fel?
LG: Ha tudatos karrierépítésről lenne szó az esetemben, nyilván szó sem lehetett volna arról, hogy elmenjek a Kispálba. Csakhogy – mint mondtam – én tök jól éreztem magam ott. Lehet, hogy a PUF szempontjából ez nem volt egy szerencsés húzás, sőt a zenekaron belül konfliktust is eredményezett. Én mind a mai napig amatőr alkotóművésznek tartom magam, én nem tudok felkérésre írni, a dalok vagy jönnek maguktól, vagy nem. Viszonylag kiegyensúlyozott embernek tartom magam, de ehhez az is kell, hogy egyensúlyban tartsam a dolgaimat. Ezzel próbálkozom 50 éve.
