1994-ben robbantak be a cím nélküli kék lemezükkel, amelyen az ötvenes évek rágógumipopját és a hetvenes évek powerpopját gyúrták össze a grunge-os hangzással, de egy év múlva kiadott Pinkerton című albumuk már az emo egyik alapvetésévé vált. A 2000-ben megjelent „zöld lemez” és a 2002-es Maldatroit kevésbé volt erős, de ezek után már a legnagyobb amerikai rockzenekarok között emlegették őket. Mindezt úgy hálálták meg, hogy egy évtizeden keresztül borzalmas anyagokkal idegenítették el a rajongóikat, akik közül többen a zenekar feloszlásáért kezdtek kampányolni. De 2014-ben, amikor már majdnem mindenki legyintett Rivers Coumo bandájára, egy kiváló lemezzel álltak elő (Everything Will Be Alright in the End), 2015-ben pedig erre is rákontráztak a Beach Boys-ihletésű Kalifornia-ódájukkal, a negyedik cím nélküli, ezúttal fehér színnel jelölt albumon.
Ehhez képest az idei Pacific Daydream maga a borzalom. A kezdő szám (Mexican Fender) még beillik egy klasszikus Weezer-dalnak. De ahogy elfogynak a riffek, egyre inkább azt érezzük, mintha a 5 Seconds To Summer nevű tinibanda talált volna egy Beach Boys best ofot a padláson. Végeredményben a Pacific Daydream egy öt-hat évvel megkésett, EDM-fertőzte, átlagos pop-rock lemez lett egy csomó dallamos, ám felejthető limonádédallal. A lazázós Beach Boys és a szenvedélyes Weekend Woman talán még működhetne is – más hangszereléssel, más együttestől. De a Weezer esetében ez az új lemez egy minden eddiginél butább vagy inkább szemetebb visszalépés.
Crush Music, 2017
