Lemez

Csúnya és barátságtalan

Nine Inch Nails – Add Violence

Zene

Nagy megzuhanások után általában két út létezik: vagy a még nagyobb önpusztítás, vagy ennek a tökéletes ellentéte kigyúrás vagy egyéb sportok formájában.

A Nine Inch Nails 2000-es The Fragile turnéját követően Trent Reznor is elérkezett ehhez a válaszúthoz, a mértéktelen tudatmódosító-habzsolás után ő a megtisztulás folyamatát választotta. Hat évig nem jelent meg NIN-lemez, de aztán Reznor megújultan, kigyúrva és felfrissülve tért vissza a kétezres évek közepén. Drog- és alkoholfüggőségét a testedzés mellett munkamániára cserélte, és azóta tényleg nem bír leállni: 2005 és 2009 között kiadott öt NIN-lemezt, nekiállt filmzenéket fabrikálni Atticus Ross oldalán (a Közösségi hálóért még egy Oscart is hazavihettek), kreatív feladatokat vállalt a Beats Music, majd az Apple zeneipari fejlesztéseiben, és családot alapított (feleségével nemzett négy gyereket, valamint egy zenekart, a How To Destroy Angelst).

Reznor bő egy évtizede tisztán és teljes fordulatszámon pörög, a munkakedve kiváló, viszont, ha meghallgatjuk a frissebb munkáit, nem nehéz megállapítani, hogy ugyanaz a düh hajtja és ugyanazokkal a démonokkal viaskodik, mint korábban. A 2013-as, afféle visszatérő NIN-lemez, a Hesita­tion Marks jó példa erre – remek album volt, egyenes ági folytatást azonban eddig nem kaptunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek új dalok, Reznor ugyanis tavaly bejelentett egy EP-trilógiát, amelynek első részéről, a Not The Actual Eventsről mi is írtunk. (Visszhang, Magyar Narancs, 2017. január 12.) A kiadványon teljes jogú zenekari tagként szerepelt a soundtrackes alkotótárs, Atticus Ross, ami azért nagy szó, mert a Nine Inch Nails idáig egyszemélyes zenekar volt, a többiek csak sessionfeladatokat láttak el. Ez az első EP ígéretes dalokat tartalmazott, bizakodva vártuk a folytatást, bár közben sem maradtunk Reznor-kontent nélkül. Idén januárban jött ki a legújabb filmzenéje (a nálunk nem játszott Patriots Day című Mark Wahlberg-mozihoz), és persze volt az emlékezetes szereplés a Twin Peaks egyik epizódjában, ahol a NIN a tavalyi EP egyik dalát adta elő. Aztán a hároméves turnécsend is megtört: Reznorék bevállaltak egy maroknyi fesztiválfellépést az idei nyáron, ezeken előadtak egy feldolgozást az elhunyt mentor/jó barát, David Bowie tiszteletére, sőt az EP-trilógia most megjelent középső felvonásáról is bemutattak egy kis ízelítőt.

Az Add Violence valamivel hosszabb, mint az előző, de ugyanúgy öt dalt tartalmaz, Ross itt is társszerző minden számban. Reznor elmondta, hogy csúnya és barátságtalan zenét akart, és az életmű ismeretében ezen nincs mit csodálkozni. Már a borító sem akármilyen: mintha egy „pszichológiai” erősítőt látnánk, amely megelőlegezi a szokásos lélekboncolást és önmarcangolást. A zene természetesen erőteljes indusztriálhatásokat mutat, de az összhangzás kevésbé elborult a megszokottnál. Az első kislemeznek választott lendületes Less Than akár slágeresnek is nevezhető, de megkapjuk benne az aktuálpolitikát: a nem éppen Trump-rajongó hírében álló Reznor azt kérdezi a republikánus szavazóktól – persze burkoltan –, hogy valóban ezt akarták-e, és hogy akkor most megoldódtak-e a problémáik. A Lovers egy misztikus indusztriálballada (ha létezik ilyen), dumálós verzével és éneklős refrénnel, a szintén belassult This Isn’t the Place-nek alig van szövege, a Not Anymore-ban viszont megint felpörög a fordulatszám organikus dobok segítségével. Ez a dal teljesen váratlanul torkollik a 12 perces The Back­ground Worldbe, amelyben Reznor azt énekli, hogy a „a világ elvérzik”, és amely szintén balladának indul, de aztán valami furcsa, szétszaggatott zörejhalmazzá esik szét. Lehet, hogy ez már az idei év végére várható harmadik EP-nek, a trilógia zárórészének zenei világát vetíti előre, bár Reznor pont úgy nyilatkozott nemrég, hogy annak egyelőre még csak a „szövegvilága” van meg, a zene nincs.

The Null Corporation, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.