Dudu Tassa & The Kuwaitis: El Hajar Az izraeli Dudu Tassa változatlanul zseniális, ami nem azt jelenti, hogy a Kuwaitisszel készített harmadik albuma kapcsán ne beszélhetnénk bizonyos fejleményekről. Ismertségének ugyanis kimondottan jót fog tenni, hogy (angol kiadójának köszönhetően) ez a lemez végre nemzetközi forgalmazásba kerül, ráadásul az El Hajar lenyűgöző érettséggel vegyíti az előző két korong rockos, majd elektronikus zenei fúzióit. Még meg sem jelent, de már előszeretettel nyomatták az európai világzenei rádiók, és vélhetően a rockszíntér is ráharap arra a társaságra, amely tavalyelőtt a Radioheaddel turnézott az USA-ban.
A gitáros-énekes Dudu Tassa közel harminc évvel ezelőtt, tizenhárom évesen jelentette meg első lemezét. Csodagyereknek tartották, de az igazi csodára várni kellett vagy húsz évet. Úgy 2010-ig, amikor is egy ládikóban rá nem talált nagyapja és annak testvére felvételeire. Daoud és Sallah Al Kuwaiti a legnépszerűbb iraki szerzők közé tartoztak a 20. század első felében, ám az első arab–izraeli háború kitörése után Izraelben telepedtek le, és az izraeli rádió arab zenekarának szólistáiként ragyogtak tovább. Odavolt értük az arab és a zsidó hallgatóság egyaránt, amire – ha némi fáziskéséssel is – Tassa is rákattant.
2011-ben a Dudu Tassa and the Kuwaitis, négy év múlva az Ala Shawati című albummal hajtott fejet, felfrissítve szerzeményeiket. És most, a klasszikus arab dalok, a progresszív rock és az elektronikus zenék pompás elegyeként itt van a harmadik lemez. Régi vágásúnak és hipermodernnek, akusztikusnak és elektronikusnak, rock ’n’ rollnak és tánczenének, arabnak és zsidónak, a három (album) közül a legcsodásabbnak. (Orchard, 2019)
Ooldouz Pouri: Waiting for the Dawn Ooldouz Pouri Teheránban él az iráni népesség 20 százalékát alkotó azerbajdzsániként. Az ikonikus Mahsa Vahdat tanítványai közé tartozik, és bizonyára hosszasan ecsetelhetnénk karrierjét, ha az 1979-es iszlám forradalommal nem törtek volna derékba az iráni nők jogai. Az például elképzelhetetlen, hogy egy énekesnő szólóalbumot készíthessen, úgyhogy várhat a pirkadatra – ahogy ennek a rendkívüli albumnak a címe mondja. Így hát Norvégiába kellett utaznia, ott jelent meg ez a lemez a norvég külügyminisztérium támogatásával.
Továbbá norvégok a kísérői is, harmonikával, gitárral, bőgővel, perkával; Ooldouz az ötvenes-hatvanas évek azeri örökzöldjeiből választott tízet, jobbára megrendítő szerelmes dalokat.
A hangja álom, az éneke varázslat, és hát elképesztően van tálalva, olykor a tangó, olykor a fado, olykor a jazz, és persze olykor az orientális muzsikák színezetével. De bármiképp is: rettenetes mennyiségű érzéssel. Meghallani és örök szerelembe esni – néha tartogat még csodákat a világzene. (Kirkelig Kulturverksted, 2019)
Bassekou Kouyate & Ngoni Ba: Miri Alighanem Bassekou Kouyate a legjobb dolog, ami az utóbbi években Afrika zenéjében történt. Dicsértük is eleget, de fussunk át rajta megint! Bassekou a legősibb mali húros hangszer, a ngoni mestere, őt akarta mindenki – többek közt Taj Mahal, Ry Cooder, Toumani Diabate és Ali Farka Touré –, akinek ngoni kellett a zenekarába. De ez semmi. Egy ngoni nem ngoni – gondolta Bassekou, noha a mali hagyományban bandánként csak egy ngonis rúghat labdába. Volt, aki azt hitte, megbolondult szegény, Bassekou ugyanis egy olyan zenekart álmodott, amiben négy ngoni van.
Ez lett a Ngoni Ba. És akkorát robbant, mint az atom. Ami a lemezeit illeti, a 2007-es Segou Blue rögtön elnyerte a BBC Radio 3-tól „az év afrikai albuma” címet, a 2009-es I speak Fulát Grammy-díjra jelölték, a 2013-as Jama ko pedig az első lett az európai világzenei rádiósok éves összesítésén. Abban az évben a Ngoni Ba meghívást kapott az angol Africa Express projektbe, melyben Paul McCartney, John Paul Jones és Damon Albarn társaságában szerepelt. Amúgy nálunk is járt kétszer.
És most itt az új album, a 2015-ös Ba Power után az ötödik. Ez most mentes attól a társadalmi elkötelezettségtől, amely néhány évvel ezelőtt a szélsőséges iszlamisták fenyegetéseire reflektált, a Miri ugyanis Bassekou személyes tripje, Bamakóból hazatérve poros szülőfalujába, Garanába. Elsiratja édesanyját, megemlékezik Segou egykori királyáról és az igaz barátságról, továbbá vendégül látja azon zenésztársait, akikkel egykoron… Például Abdoulaye Diabatét, Habib Koitét és Afel Bocoumot, hogy csak az ismertebbeket említsem. Könnyedén és roppant elegánsan muzsikálnak együtt, még egy kis latin tánczene is belefér.
Aki nem ismeri Bassekou korábbi dolgait, az természetesen padlót fog. De aki jól ismeri, sajnálhatja, hogy a nagy fennforgás közepette kevesebb teret kap Bassekou énekes-istennő felesége, Amy Sackou. Vagy azt, hogy most nem fért bele az a vad és narkotikus pszichedélia, ami legutóbb úgy felkavarta a Ba Powert és a hallgatót. De ettől még ez a korong vezeti a világzenei rádiós listát. (Out / Here Records, 2019)
