Lemez

World music: és most

gondoljunk arra, hogy vége… A karanténtól a teraszig.

Yat-Kha: We Will Never Die Sok víz lefolyt a Jenyiszejen, amióta Brian Eno – ’91-ben, a moszkvai Ázsia Hangja Fesztiválon – felfedezte Albert Kuvezint. Az „ultrabasszus” hangú Albert és a billentyűs Ivan Szokolovszkij duóját hamarosan felkapta a világzenei mozgalom, de mire az első Yat-Kha-album (Yenisei Punk) kijött, a billentyűket gitárok és vonós népi hangszerek váltották fel.

Az ezredforduló környékén már egy kimondott rockzenekar benyomását keltette a Yat-Kha, más kérdés, hogy a lemezein (Dalai Beldiri, Aldyn Dashka, tuva.rock) nem tudott úgy zúzni, mint koncerten. De az sütött, hogy a nyugati tánczene nem kevésbé fontos Albert számára, mint a tuvai „torokénekes” hagyomány, a hozzá tartozó sámánhittel. Olyannyira, hogy a 2005-ös Re-Covers albumon csupa klasszikust „tuvásított”, egyebek közt Led Zeppelint, Kraftwerket, Santanát, Joy Divisiont és a Rolling Stonest. A legnagyobb sikerét Poets and Lighthouses címmel 2010-ben jegyezte, azon a Jura nevű kis szigeten időzve, ahol az 1984-et írta Orwell, és ahol a legfinomabb whiskyt mérik Skóciában. A whisky mellett a japán költészet is komoly befolyást kapott azon a varázslatos hangulatú albumon, Lu Edmonds (Damned, PIL, Mekons), Simon Edwards (Talk Talk, Billy Bragg, Fairground Attraction), a producerguru Giles Perring és más hírességek közreműködésével.

És most itt van a We Will Never Die, és folytatódik a varázslat, jóllehet ez egy minimál-hangszerelésű album. A nagyobbik felét 2019-ben Németországban vették fel kettesben, Kuvezin énekét és gitárját Sholban Mongush kéthúros igiljével súlyosbítva. Éppen turnéztak, amikor beütött a koronavírus, és persze törölték a koncertjeiket, úgyhogy odahaza karanténban telt a tavasz, de hogy ne vesszen teljesen kárba, Kuvezin még felvett pár dalt a szobában. Volt, hogy „csak úgy” pengetett (The White Road), volt, hogy fejet hajtott (a Black Sabbath Solitude és a Beatles While My Guitar Gently Weeps című száma előtt), továbbá előszedte Oszip Mandelstam és a tuvai sámánok verseit, akiktől azt tanulta, hogy soha nem halunk meg…

Az aggodalma talán megszűnt ettől, de hogy különösebben feldobódott volna, azt nem gondolom. Hiszen a dalaiból nemcsak egy különlegesen intim, de egyszersmind egy megindítóan szomorkás korong kerekedett ki, mely valahogy együtt gyöngéd és felkavaró, egyszerre tuvai és univerzális – folk is, rock is, blues is, minimum. Főleg a duóban készített felvételekre esküszöm, az padló, de szinte végig pompás, legfeljebb a Black Sabbathon ajánlott kegyesen felülemelkedni. (The Lollipoppe Shoppe, 2021) 

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

És meghalni a gyönyörtől

„A fájdalom politikai kérdés, a gyönyör politikai kérdés” – okítja a haldokló Mollyt (Michelle Williams) egy gyönyörű leszbikus (Esco Jouléy), aki egy személyben radikálisan szabad szexuális felfedező és empatikus szociális munkás is.

Végtére is a gyerek az első

Lehet-e hazugságra építeni értelmes életet, főleg másokét, a családtagjainkét, a gyerekünkét? Persze kizárólag az ő érdekükben! Van-e olyan érdek, ami fontosabb, mint az igazság?

Kísérleti fizika

Öveges József fizikus, piarista szerzetes, tanár, mondhatni mé­dia­­sztár volt a hatvanas–hetvenes években. Közvetlen stílusban, élvezetesen előadott ismeretterjesztő előadásai és a közben bemutatott kísérletek tették ismertté.

Micimackóék felnőttek

Ládaasztal a fő díszletelem a Három Holló pincehelyiségének apró színpadán, olyan, amilyenek mellett a fesztiválokon szoktunk iszogatni. Körülötte jégkockához hasonló, hol egységes kékben, hol különböző színekben pompázó ülések. Gyerekként nem egészen így képzeltük a Százholdas Pagonyt.