Lemez

World music: és most

gondoljunk arra, hogy vége… A karanténtól a teraszig.

Yat-Kha: We Will Never Die Sok víz lefolyt a Jenyiszejen, amióta Brian Eno – ’91-ben, a moszkvai Ázsia Hangja Fesztiválon – felfedezte Albert Kuvezint. Az „ultrabasszus” hangú Albert és a billentyűs Ivan Szokolovszkij duóját hamarosan felkapta a világzenei mozgalom, de mire az első Yat-Kha-album (Yenisei Punk) kijött, a billentyűket gitárok és vonós népi hangszerek váltották fel.

Az ezredforduló környékén már egy kimondott rockzenekar benyomását keltette a Yat-Kha, más kérdés, hogy a lemezein (Dalai Beldiri, Aldyn Dashka, tuva.rock) nem tudott úgy zúzni, mint koncerten. De az sütött, hogy a nyugati tánczene nem kevésbé fontos Albert számára, mint a tuvai „torokénekes” hagyomány, a hozzá tartozó sámánhittel. Olyannyira, hogy a 2005-ös Re-Covers albumon csupa klasszikust „tuvásított”, egyebek közt Led Zeppelint, Kraftwerket, Santanát, Joy Divisiont és a Rolling Stonest. A legnagyobb sikerét Poets and Lighthouses címmel 2010-ben jegyezte, azon a Jura nevű kis szigeten időzve, ahol az 1984-et írta Orwell, és ahol a legfinomabb whiskyt mérik Skóciában. A whisky mellett a japán költészet is komoly befolyást kapott azon a varázslatos hangulatú albumon, Lu Edmonds (Damned, PIL, Mekons), Simon Edwards (Talk Talk, Billy Bragg, Fairground Attraction), a producerguru Giles Perring és más hírességek közreműködésével.

És most itt van a We Will Never Die, és folytatódik a varázslat, jóllehet ez egy minimál-hangszerelésű album. A nagyobbik felét 2019-ben Németországban vették fel kettesben, Kuvezin énekét és gitárját Sholban Mongush kéthúros igiljével súlyosbítva. Éppen turnéztak, amikor beütött a koronavírus, és persze törölték a koncertjeiket, úgyhogy odahaza karanténban telt a tavasz, de hogy ne vesszen teljesen kárba, Kuvezin még felvett pár dalt a szobában. Volt, hogy „csak úgy” pengetett (The White Road), volt, hogy fejet hajtott (a Black Sabbath Solitude és a Beatles While My Guitar Gently Weeps című száma előtt), továbbá előszedte Oszip Mandelstam és a tuvai sámánok verseit, akiktől azt tanulta, hogy soha nem halunk meg…

Az aggodalma talán megszűnt ettől, de hogy különösebben feldobódott volna, azt nem gondolom. Hiszen a dalaiból nemcsak egy különlegesen intim, de egyszersmind egy megindítóan szomorkás korong kerekedett ki, mely valahogy együtt gyöngéd és felkavaró, egyszerre tuvai és univerzális – folk is, rock is, blues is, minimum. Főleg a duóban készített felvételekre esküszöm, az padló, de szinte végig pompás, legfeljebb a Black Sabbathon ajánlott kegyesen felülemelkedni. (The Lollipoppe Shoppe, 2021) 

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)