Gaye Su Akyol: istikrarli Hayal Hakikattir Úgy két éve lehetett, amikor Akyoltól elájultam. Akkor jött ki második albuma, a Hologram Ĭmparatorluğu, mely új fejezetet nyitott a török világzenében. Benne volt minden, ami Akyol indulására hatott: a nagy török dívák, a klasszikus pszichedelikusok és az alternatív istenek, de mindenféle utánérzés nélkül, na és Akyol az ellenállhatatlanul érzéki hangjával. Leesett az áll, és persze öt csillag követte, naná!
És erre most rátett egy lapáttal! Az İstikrarlı Hayal Hakikattir azt jelenti, hogy „a következetes álmodozás maga a valóság”, és ezt Akyol nemcsak komolyan gondolja, de minden gesztusával tanúsítja is. Így válhatott – képzőművészeti és antropológiai tanulmányai után – underground ikonná saját kiadót alapítva, ahol maga felel minden képért, hangért, szövegért. Egy fiatal, filigrán nő, aki ügyet sem vet a rideg isztambuli széljárásra, akinek semmi kedve felébredni…
Szóval, álomra fel! Már csak azért is, mert ez a korong most maga a csillagos ég. A fő csapás iránya, a pszichedelikus (vagy szörfös) etnorock nem változott. Akyol mögött továbbra is a Bubituzak nevű banda áll, de a két gitár és dob mellett immár hangszerek garmadája tűnik fel. Pengetősök, vonósok, fúvósok, kütyük. És ami a lényeg, az összes szám nyerő. Néhány nappal a megjelenése után ezért röppent az európai világzenei rádióslista negyedik helyére az album, és nem nagy kunszt megjósolni: 2018 egyik legédesebb álmával van dolgunk. (Dunganga Records/Glitterbeat, 2018) csillagos
Aurevoir: Kikötő Tavalyelőtt tűnt fel, a múlt évben kiadott öt számot Ethno-beat címmel, az idén pedig az asztalra tette első albumát is a zsámbéki Aurevoir. És közben meg nem állt, zúzott Európa-szerte, megjárta Sanghajt, és a budapesti Akváriumot is levette a lábáról. Heten vannak, mint a vezérek, és azt az érzést keltik, amit a Pogues és a Negresses Vertes, vagyis amit nehéz elfelejteni. Azt nem mondom, hogy valami eredendően újat találtak ki, viszont olyan üdítően tocsognak a magyar, a cigány, a balkáni, a mediterrán és az ír népzene, továbbá a punk és a ska, valamint József Attila és Weöres Sándor befolyásaiban, ami rögtön magával ragad. Ha feldobom, kifinomult arányok, ha leesik, őrületes buli – na és, ugye, az sem hátrány, hogy muzsikálni és komponálni is tudnak az urak. Így eshetett meg, hogy induláshoz és befutáshoz egyaránt számottevő a Kikötőjük. (Szerzői kiadás, 2018)
Bixiga 70: Quebra Cabeça A Bixiga 70 zenekar São Paulo multietnikus Bixiga negyedében alakult meg 2010-ben. Azóta is a Rua Treze de Maio (Május 13. út) 70. alatti Traquitana stúdió a főhadiszállásuk, de névválasztásukban Fela Kuti Afrika 70 nevű bandája is szerepet játszhatott. Hiszen másképp festene a zenéjük Fela afrobeatje nélkül, ahogy másképp festene Brazília zenéje is az odahurcolt afrikai rabszolgák nélkül. Másképp a szomorúsága, és másképp az eksztázisa. A Bixiga 70 tíz tagja pedig pontosan tudja, hogy mit köszönhet nekik.
A Quebra Cabeça a negyedik albumuk, és messze az eddigi legjobb. Most sikerült először stúdióban jutniuk a csúcsra azzal a pokoli fortyogással, ami eddig csak a koncertjeiken sütött. Ebben most benne van mindaz a vadság és mindaz a színesség, ami São Paulót jellemzi. Nem véletlen, hogy a „kirakós” (magyarul: puzzle) címet kapta az album. Illeszd egymáshoz a számait, és a végén kijön belőle Bixiga. A mélyén Nigériával, Ghánával és annyi funkyval, mintha most São Paulo utcáin forgatnák a hetvenes évek fekete gengszterfilmjeit. Isaac Hayes, Curtis Mayfield, James Brown – ugye, megvan? Csak azokban nem volt ilyen bitang fúvóskar. Ez a tökély. (Glitterbeat Records, 2018)
Bokanté + Metropole Orkest: What Heat Nemzetstratégiailag nehéz lenne gombot varrni erre a produkcióra. Egyrészt adott egy texasi formáció, a Bokanté, melynek tagjai négy kontinens öt országából valók. A főnökük a
híres basszusgitáros, Michael
League, aki a Snarky Puppy jazzegyüttessel már leakasztott egy Grammyt. Akusztikus világzenét játszanak, főleg karibi és nyugat-afrikai befolyással, a gaudeloupe-i Malika Tirolien énekével. Másrészt adott egy több mint világhírű holland szimfonikus zenekar: a Metropole 1945 óta működik, és több Grammyt birtokol, egyet – 2016-ban a Sylva című albumért – a Snarky Puppyval közösen. Ez a Metropole Orkest mindig is arról volt híres, hogy ki nem állhatja a műfaji határokat, úgyhogy könnyen rávehető volt a Bokantével közös munkára. Így aztán 58 muzsikus szerepel a What Heat című albumon. A Bokanté első lemeze, melyet tavaly „önmagában” vett fel, visszhangtalan maradt. De ez most (a hollandokkal társulva) kész szenzáció! Ami eddig „szimpla” világzenének tűnt, az immár az avantgárd jazz és a kortárs zene felé is nyitott olyan hangképekkel, melyek túlmutatnak a műfaj eddig ismert határain. Meg mindenen, úgy egyáltalán… (Real World Records, 2018)