Interjú

Arvo Pärt csendje

Tõnu Kaljuste karmester

Zene

A legautentikusabb előadásban hallhatjuk a világszerte legtöbbet játszott kortárs zeneszerző, az észt Arvo Pärt négy művét, melyeket Tõnu Kaljuste karmester hoz el a két általa alapított együttessel.

Magyar Narancs: Ön alapította az Észt Filharmónia Kamarakórusát – az édesapja által vezetett Ellerhein Gyerekkórusból –, és nagyon sokféle művet adott elő az együttessel, nemegyszer szöveget, mozgást, színházat kombinálva az énekléssel. Ma is ezt teszi?

Tõnu Kljuste: Inkább fordítva: az általam alapított Nargen Fesztiválon játszott operákban alkalmazok kórust, ahol természetesen ott a színház, a mozgás. Veljo Tormis finnugor dalokra alapozott műveinek sorozatát is énekeltük színházi elemek bevonásával.

MN: Tormis művei inkább népdalfeldolgozások, vagy népzene-inspirációjú saját művek?

TK: Kérdés, mit nevezünk feldolgozásnak és mit eredeti műnek. Tormis megtartotta az eredeti dallamokat, ezek inkább feldolgozások.

MN: Gyűjtött is népdalokat, mint Bartók és Kodály?

TK: Nem, ő azt az anyagot használta, amit egy generációval korábban mások gyűjtöttek, például Kreek. De a Tartui Egyetemen nagyon sok népi anyag van nemcsak az észt, hanem sok kisebb finnugor etnikum népzenéjéből.

MN: Az észtek és a magyarok etnikai és nyelvrokonok. Lát rokonságot a zenéjükben is?

TK: A két nyelvben vannak ritmikai hasonlóságok, de a magyar nyelv ritmusosabb, és a zene ezt követi. Az észt kultúrában nagyon erős volt a német hatás, így az észt zenekultúra és oktatás nagyon fiatal. Fontos kapcsolat a két zenekultúra között, hogy apám, az Ellerhein Gyerekkórus alapítója és karnagya fanatikus Kodály-hívő volt. Ő írta a zeneoktatás számára a tankönyveket, amelyek a Kodály-féle relatív szolmizáción alapultak. Én apám kísérleti nyula voltam, tehát én is tanultam Kodály-módszerrel, de nem kizárólag. Harminc évvel ezelőtt mindenütt így tanultak, ma a tanárok szabadon választják, mit hogyan tanítanak.

MN: Az ECM az egyik legjobb kortárs zenei kiadó a világon. Az önök lemezeinek nagy része náluk készül.

TK: Igen. A legújabb lemezünkön Arvo Pärt négy szimfóniáját adtuk ki velük. Ez egyfajta „generációs” lemez: Pärt az első szimfóniáját még egyetemista korában írta, az utolsót pedig, a Los Angeles címűt, amelyet Mihail Hodorkovszkijnak (a Putyin által üldözött üzletembernek – R. J.) ajánlott, 2008-ban. Ez a lemez jóformán egy Pärt-életrajz. Számomra ez a négy mű olyan, mint egyetlen nagy Mahler-szimfónia.

MN: Ön ezúttal egy kizárólag Pärtnek szentelt programmal érkezik Budapestre.

TK: Igen, és a koncert (Zeneakadémia, november 23. – a szerk.) négy darabja jól szimbolizálja Pärt életművét.

MN: Volt olyan szerencsés, hogy többször dolgozhatott együtt a szerzővel a művei betanítása közben. Mivel gazdagította Pärt az előadást?

TK: Ezek nagyon izgalmas alkalmak voltak. Együtt dolgoztunk az Adam’s Lament című művének lemezfelvételén is. Pärt ilyenkor nagyon aktív, számára nagyon fontos saját zenéje előadásának kontrollálása, mindig erősen kifejezi a véleményét. A karmesternek pedig meg kell találnia a megfelelő kompromisszumot a zeneszerző és a saját elképzelései között. A végső döntéseket persze a karmesternek kell meghoznia.

MN: Pärt kompozíciós módszere, legalábbis egy időben, erősen matematikai alapú volt. Ez mit jelent az előadó számára?

TK: Szerintem ez nagyon fontos a zene megértéséhez, és inspiráló a karmester számára, gondolatokat ébreszt, de a konstrukcióban meg kell találni a muzikalitást, meg kell tölteni valamivel. Mint az építészet: például a Cantus in Memory of Benjamin Britten olyan, mint egy ötemeletes épület – mindegyik emelet ugyanazt a dallamot játssza, csak más tempóban. Meg kell találni benne a jelentést a magunk számára, azt az egységes képet a konstrukció, az algebra mögött, amitől ez igazi zenének hangzik. Pärt az utóbbi időben már kevésbé használja ezt a matematikai gondolkodást, a művei organikusabban keletkeznek.

MN: Pärtnél – akárcsak Kurtágnál – a csend is nagyon fontos.

TK: A csend Pärtnél egyfajta reakció a mai élet hangerejére, sőt, zajára, amely megtölt egy egész arénát, de egyébként is mindenütt körülvesz bennünket. Pärt közelebb akarja hozni az embereket az éltető csendhez. Valóban közel áll ebben Kurtághoz, aki az egyik legérzékenyebb mai zeneszerző. Svédországban dolgoztunk együtt a Sounds of Despair and Sorrow (A csüggedés és kétségbeesés dalai) című művén.

MN: Az éneklés fontos hagyománynak tűnik az észt kultúrában, sőt politikai szerepe is volt az úgynevezett Daloló Forradalom idején, amikor az észtek tömeges énekléssel fejezték ki szovjetellenességüket. Énekelnek még az észtek az elektronikus korban, és ha igen, mit?

TK: Igen, például sok énekes fesztiválunk van. Jövőre lesz az első énekes fesztivál 150. évfordulója. Szeretnek énekelni az emberek, de hogy a fiatalok mit énekelnek egy-egy baráti összejövetelen, azt nem tudom.

MN: Lehet, hogy sztereotípia, de az általam ismert észtek derűsek, pozitívak, jövőbe tekintőek (ebben az értelemben talán nem is vagyunk rokon nép, pedig újabb kori történelmünk, a nagy birodalom általi elnyomás igen hasonló). Ön szerint ez minek köszönhető?

TK: A hosszú elnyomás alól felszabadulni nagy öröm. Ebben mi óriási lehetőségeket látunk, szerintem ez elég ok a derűre.

Neked ajánljuk