Makám: Szerelem Az év végén különösebb visszhang nélkül látott napvilágot az új Makám-album. Szerelem a címe, és azonnal hagyja magát szeretni; annyira, hogy simán azt érezhetjük: megdöntötte minden csúcsát Krulik Zoltán harminchárom éve futó vállalkozása.
A jelenlegi felállásban nyolc éve hallható a Makám – egyrészt jelentős fiatalításon, másrészt popos-rockos fordulatokon átesve. Az utóbbiba akár bele is bukhatott volna, de megúszta apró horzsolásokkal, és most úgy hangzik, mintha patikamérlegen adagolta volna ki az életműve színe-javát. A minimalista iskola és a keleti befolyás visszakozott, feszes lüktetésben és dzsesszes felhangokban azonban nincs hiány a fúvós Eredics Áron pompás szólóinak köszönhetően. És ami a lényeg: Krulik megint azt a képességét kamatoztatta, hogy olyan dalokat tud írni, amelyek alig különböztethetők meg a feldolgozott népdaloktól, és amelyek személyessége mögött évszázadok hagyománya áll. Korábban ezt vendégénekesek: Lovász Irén, Bognár Szilvia, Palya Bea és Szalóki Ági társaságában tette, majd a Robinzon Kruzón magához ragadta a mikrofont; hogy most átadja Korzenszky Klárának, aki halálbiztos érzékenységgel énekli végig az albumot. Le a kalappal.
Hogy Krulik Zoltán hány szerelme kapott hangot e dalokban, azt fedje az illendő homály. Egyik-másik – mint a Régi álom vagy a Gyere ki te – visszaköszön a Makám korábbi lemezeiről, de hát a szerelem ilyen visszaköszönős műfaj… Ahogy örök téma a szabadságvágy is – biggyeszthetjük hozzá a Szabad élet, a Kicsiny madár, illetve a Rabének hallatán. Egykor olyan zenekarok játszották e darabokat, mint a Muzsikás és a Kolinda, így főhajtásként is igen jól mutatnak. Ám mivel Krulik egykor éppen a Makám & Kolinda együttesben kezdett vokális feldolgozásokat játszani, a tetejébe úgy is érezhetjük, mintha nem a Makám legújabb, hanem egy „best of” albumáért lelkesednénk. (Z Paraván BT, 2016)
Kiss Ferenc: Leánydicsérő Kiss Ferenc lemeze nem kimondottan lemeznek készült, és ezt hallani is rajta. Történt ugyanis, hogy Novák „Tata” mester rávette: írjon egy olyan dalciklust, mint anno a Pávaének volt, Herczku Ágnes, Bognár Szilvia és Szalóki Ági hangjára. Ő pedig majd egy jó kis táncos előadást rendez ebből a Tavaszi Fesztiválra. Kiss nem tudott ennek a kihívásnak, illetve Tatának vagy a három (énekes)nőnek ellenállni, úgyhogy 2015-ben meg is esett a bemutató. És olyan finom emlékek kötődtek hozzá, hogy egy év múltán azt gondolták, vétek lenne, ha legalább egy korongnyi nem maradna utána.
Ennyit az előzményekről.
Kiss Ferencet, ugye, nem nagyon kell bemutatnunk e hasábokon. Dióhéjban a magyar világzene egyik guruja, egykor: Kolinda- és Vízöntő-alapító, az utóbbi húsz évben az Etnofon Zenei Társulás főnöke. Akinek van legalább húsz olyan nótája, amelyért a sárga irigység önthetné el könnyűzenei szerzőink derékhadát a népzenén innen és túl.
A Leánydicsérőt Kiss Anna verseire írta, azzal a koncepcióval, hogy az említett énekesnők (plusz Paár Julianna) úgy adják ki magukat, hogy közben lányok, asszonyok, anyák egyetemes érzéseit is kifejezzék. Vágyakozót, fájdalmasat, bandázót, boszorkányost, drámait. És ez nem is jelentett gondot nekik.
Persze bármily empatikus is, Kiss azért nem rugaszkodott messzire a maga veretes stílusától. Hozzám ezúttal is azok a dalai férkőztek közel, amelyek mélyen gyökereznek a mitológiájában: így a kolindás felhangú Kontyoló és Leánydicsérő vagy a Fátyolkendő és a Madár – amelyet akár Koncz Zsuzsától is hallhattunk volna az Illés kíséretével. Kevésbé izgattak fel a közönségbarát gesztusok: a dudaimitáció vagy a Pávaéneken is hasonlóképp évődő Leányok, és arra is adódott példa, hogy önmagában nem bírt a zene megérinteni; látványt kívánt. Kár, hogy azt tavalyelőtt elmulasztottam. (Etnofon Records, 2016)
Kollár-Klemencz László: Rengeteg Harmadik szólóalbumával Kollár-Klemencz László távolabbra merészkedett Kistehén nevű együttesének zúzásától, mint amennyire otthona, a pilisi erdei-tanyai világ esik a várositól. Ebből a Rengetegből az utolsó szálig száműzte a rockot, és egyáltalán mindazt, ami langyos könnyűzenénkben kapaszkodó. Csak így tovább, mondhatjuk e fordulatra, hiszen éppen ezekből a bátor és öntörvényű gesztusokból van a legnagyobb hiány. Más kérdés, hogy soha nem tudhatjuk, egy sötét erdő mélyén milyen élmény vár.
Kollár-Klemencz vonósokra: brácsára, csellóra, nagybőgőre hangszerelte a dalait. Olykor a népzene vagy a régi zene vonásait mutatják, olykor a kamarazene felé hajlanak, másutt egészen elszakadnak a gyökerektől, ahogy az megtörténhet egy ilyen rengetegben. Elvégre meglehetősen sötét van – legfeljebb balladai homály. Egy cigaretta parazsa vagy odébb a gyertyafény.
Aki kellő affinitást mutat a melankóliához, könnyen megtalálhatja a számítását ebben az erdei világban, ahol másképp festenek a színek és a szagok, másképp a fák és a hangok, a vadak, az ölések és az ölelések is. Ez más, félelmetes, sejtelmes, de ellenállhatatlanul vonzó világ. Magával ragadó a hangütése (Csak a szavak), hátborzongató a címadó száma, talán csak az tűnhet elhibázottnak, amikor a sóvárgása monomániába fordul (De szeretnék). (Fonó Budai Zeneház, 2016)
