Lemez

World music: hármas

Zene

Hármas befutó a nosztalgiáról és a jövőről, a táncról és az irodalomról meg más komoly dolgokról. Ezekről most sok szó esik, és még annál is jobb hallgatni. Kiváló áruk fóruma.

Kobo Town: Jumbie In The Jukebox Drew Gonsalvesnek eszébe se jutott a calypso, amíg Trinidadban lakott. Sőt effektíve a heavy metal izgatta. Csak miután a családja Kanadába költözött, akkor kezdte piszkálni a nosztalgia. Úgyhogy bújni kezdte a könyveket, meg bevette magát a használt lemezekre szakosodott boltokba, míg meg nem szállta a calypso szelleme. (Na és a Jumbie, aki minden titok "megtestesítője" a trinidadi folklórban, de ebbe most nem mehetünk bele.)

false

Szóval, ott tartottunk, hogy a calypso. A calypso Trinidad városi népzenéje, afrikai és európai felmenőkkel. A XIX. század végén már jól ismerték, de inkább a kilencszázharmincas évekre esett a fénykora, a könnyed táncok és a súlyos társadalmi kérdések - jellegzetesen ellentmondásos - műfajaként. Egy magára valamit is adó calypsoénekes éppúgy mindent tudott Trinidadról, ahogy, mondjuk, mindent tudott Maliról egy griot. A század második felében soullal, rappel, raggával és másokkal fuzionálva boldogult, de arra nem emlékszem, hogy bármely előadója olyan viharos visszhangot keltsen, mint most Drew Gonsalves - illetve az ő Kobo Town nevű zenekara - a második albumával. Még csak öt hónap telt el az évből, de számos orgánum már az év albumaként emlegeti ezt a Jumbie-t, szóval komoly varázslattal van dolgunk. Látszólag semmi "rendkívüli": egy újabb fúziós album calypsóval, reggae-vel, hiphoppal, rezesekkel, rockkal. Csak hát közben leesik az áll, mert ezt így nem hozta össze senki: hogy egyszerre legyen nosztalgikus és előremutató, üdítő és gagyimentes, érzékeny és jó dumájú, laza és költői. Vagyis úgy, hogy tele legyen baromi jó számokkal. (Stonetree Records/Cumbancha, 2013)


 

 

 

 

El Juntacádaveres: De Platino Enrique Noviello, aki az uruguayi Juan Carlos Onetti azonos című regényéről nevezte el zenekarát, 2002-ben költözött Belgiumba Argentínából. Szóval - Drew Gonsalves után - megint egy emigráns gyökereivel van dolgunk, sőt mi több, megint "az év albumával", bár ezt egyelőre csak én mondom.

false

De komolyan mondom. Ez a De Platino egyszerre tangó és hiphop - továbbá rock meg dzsessz meg más latin dolgok, az elejétől a végéig hibátlanul. Tizenkét évvel a Gotan Project tangóforradalma után új fejezetet nyitott ez a tangó történelmében, kirobbanó energiával, humorral és fordulattal telit. Ilyet még nem hallottunk, ráadásul nem egy laptop, hanem nyolc súlyos arc nyomja: két bandoneónnal, két gitárral, zongorával, szaxofonnal, dobbal és egy rappelő dj-vel. Tavalyelőtt ők nyerték meg a Mano Mundo zenei versenyt Belgiumban - lényegében most tűntek fel a placcon, és az övéké a jövő. "Hullagyűjtő" ennyire életteli árut még soha nem tett az asztalra, erre mérget vehetünk. (Music & Words, 2013


 

 

 

 

Femi Kuti: No Place For My Dream Külön könyvet érdemelne, hogy egy induló zenésznek mekkora szívás, ha zűrösen legendás muzsikus apja árnyékában kell felcseperednie. Fela Kuti nagyobbik fia, az 1962-ben született Femi tizenöt éves koráig az édesanyjával élt Londonban, majd úgy döntött, hogy inkább Nigériát: az apját és az ő pályáját választja. Előbb Fela zenekarában kezdett játszani, aki folyton azzal csesztette, hogy csak utánozza, és semmi egyéni nincs a stílusában. Szegény Femi jobbnak látta hát, ha saját együttest alapít, ami persze a kutyát sem izgatta, Fela viszont úgy megsértődött, hogy öt évig szóba se állt vele. Na de ez már történelem. A "jelen idő" valamikor a kilencvenes évek végén vette kezdetét, amikor Fela halála után hirtelen "felértékelődött" Femi. Megjegyzem, korántsem alaptalanul: a 98-as Shoki Shoki és a 2001-es Fight to Win is azt tanúsította, hogy a Femi-féle - a funky, a dzsessz és az afrikai tradíciók ötvözeteként teremtett - afrobeat nagyságrendje cseppet sem esett messze az apja fájától. Sőt még fogyaszthatóbbnak is tűnt, hiszen teret engedett az épp aktuális irányzatoknak is, és közben a rádióbarát terjedelmekhez tartotta magát. Arról nem beszélve, hogy Positive Force nevű zenekara élén Femi anélkül őrizte a lángot, hogy őt is a mélybe rántották volna Fela démonjai.

false

Bár most az új albuma azt tanúsítja, hogy nem úszhatta meg végül. Úgy látszik, ebben a műfajban nincs kegyelem. Az utóbbi tíz évben összefonódott a személyes és a társadalmi krízis Femi életében. Az édesanyja meghalt, a felesége elvált tőle, a zenészei magára hagyták, a mentális gondjai elhatalmasodtak. És közben rárontott a kormánybarát sajtó, a rendőrség feldúlta The Shrine nevű klubját, és arra kényszerítették, hogy feloszlassa a M.A.S.S. (Movement Against Second Slavery) nevű politikai szervezetét. Szegény Femi padlóra került. Ilyenkor nincs más lehetőség, mint egy ilyen indulatos és robbanékony, keserű és mindenre elszánt album. "Az afrobeat arról szól, hogy táncra késztesse az embereket, miközben le kell nyelniük a keserű pirulákat" - mondta Femi, és ez bizonyára tényleg így van. Még szerencse, hogy miközben azzal szembesült, hogy az álmainak lőttek, megszületett a legjobb korongja. Sors és zene, ha úgy tetszik, az "és" nélkül. (Label Maison/Naive, 2013


Neked ajánljuk