A fordított időrendben haladó műsor első száma a mindmáig kortárs zeneszerző, Sofia Gubaidulina századvégi Impromptuje volt: Schubert Op. 90. No 4-es Impromptujének fuvolára áttett nyitófutamával, s persze hegedű, fuvola és zenekar felkavaró, bár az áhítottnál hoszszabbra nyúló dekonstrukciós munkálataival. Kaczander Orsolya két hangszeren is remeklő produkciója, valamint a híres vendég művészi alázatra hangolt közreműködése már e nyitószámot is figyelemre méltóvá tette, ám a nyomában felhangzó Schnittke-mű, az 1984-ben Kremer számára dedikált IV. hegedűverseny érezhetően egyszerre emelte a művészi tétet, s fokozta az előadókkal és a közönséggel szemben támasztott követelményeket. "Az ember csak akkor egészen ember, amikor játszik" - jutott eszünkbe a látszólag korántsem ideillő Schiller-idézet Kremer és Kellerék ezer rettenetet felidéző muzsikálása hallatán, merthogy a múlt, a büntetőszázad szörnyűségeit kibeszélő játékuk maga volt a lélekmentés, az emberség hangzó bizonyítéka. A szemérmesen virtuóz Kremer még a kikövetelt ráadásban is hű maradt a kelet-európai kortárs zenéhez: az ukrán Szilvesztrov egy rövidebb művét húzta és pengette. A szünet utáni koncertrész egészét Sosztakovics XI. szimfóniája töltötte ki, kiváló lehetőséget kínálva Keller zenekara számára, hogy kirobbanó formáját bizonyíthassa. Idézze bár az idézetekben és illusztratív szakaszokban dús mű 1905 orosz vagy 1956 magyar eltiport forradalmát, a megszólaltatás elemi lendülete és sokszorosan felfokozott, orkáni ereje győzelmet hirdetett: győzelmet a történelem, és egyúttal a 20. századi muzsikákon fellelkesült közönség felett.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 8.