A nyolchúros gitárokat a rockzenében először alkalmazó csapat pont egy éve jelentette meg hetedik lemezét; április végén az A38-on tartott koncertjükre hetekkel korábban elfogyott az összes jegy. A Narancs kérdéseire a zenekar egyik gitárosa (képünkön jobbról a második) válaszolt.
| ||
Magyar Narancs: Jellemző, hogy telt házas koncerteken játszotok?
Mcrten Hagström: Á, dehogy. Ezen a turnén Helsinkiben volt egy ilyen állomás, meg még, azt hiszem, Rigában. Általában attól is függ persze, hogy hol játszunk éppen: ez a hajó jó nagy ugyan, de még mindig van, amikor száz-kétszáz fős klubban játszunk, azt pedig nem nagy kunszt megtölteni.
MN: Az európai kör előtt Amerikában turnéztatok, és a Youtube-ra kikerült néhány felvétel szerint több koncertet is Jens Kidman énekes nélkül játszottatok le, akit egy kartonpapír figurával helyettesítettetek. Mi történt vele?
MH: Az amerikai turné óriási volt - az Animals As Leaders és az Intronaut társaságában játszottunk -, csak az zavarta meg az idillt, hogy Jensnek néhány napra elment a hangja. Az orlandói buli előtt elkapott valami vírusos fertőzést, de aznap még erősködött, hogy meg tudja csinálni a koncertet. Végig is nyomta, másnapra viszont egyáltalán nem maradt hangja: egy árva szót sem tudott kinyögni. Telenyomták gyógyszerrel, de így is ki kellett hagynia négy koncertet. A papírmasé figurát kínunkban találtuk ki: nem is emlékszem, kinek az ötlete volt, csak arra, hogy Atlantában evett minket az ideg az egész mizéria miatt, és muszáj volt valamivel elfoglalnunk magunkat. Fogtunk egy nagy kartont, kinyomtattuk Jens fejét színesben, rászigszalagoztuk a mikrofonállványra, majd eljátszottuk a dalokat ének nélkül.
MN: Legalább az emberek jól szórakoztak rajta?
MH: Szerintem igen. Eleve örültek, hogy nem mondtuk le Jens betegsége miatt a koncerteket, másrészt megkapták a különleges, instrumentális Meshuggah-műsort is, amit nem sokan hallhattak a világon - és remélhetőleg nem is fognak. Számunkra elég nyomasztó volt úgy játszani, hogy valaki a zenekarból nincs velünk.
MN: Ez a papírmasé-megoldás a maga őrültségében a New Millennium Cyanide Christ hivatalos klipjére emlékeztetett, amelyben nagyon komoly arccal léggitároztok a dalra egy lakóbuszban.
MH: A Slayerrel és a Sick Of It All-lal turnéztunk akkor Amerikában, és talán Cincinnattiben vagy valahol ott a környéken annyira apró klubba sikerült lekötni a koncertet, hogy a cuccunk nem fért fel a színpadra - úgyhogy közölték velünk, hogy akkor aznap este nem játszunk. Bánatunkban nagyon berúgtunk, és valahogy előkerült a kamera. Nyilván nem szántuk profi videónak, csak el akartuk ütni valamivel az időt, de amikor megnéztük később ezeket a felvételeket, egyből bekattant, hogy csinálhatnánk belőlük egy videoklipet.
MN: Akkoriban, tehát még a harmadik lemezeteknél is gyakorlatilag meg nem értett zenekarnak számítottatok, míg manapság zenekarok tucatjai próbálják meg djent néven újrahasznosítani a Meshuggah-hangzást és -riffeket.
MH: Nem feltétlenül nekem kéne ezeket a zenekarokat megítélnem. Az, hogy inspirációként tekintenek rám, nagyon jólesik, hiszen ez azt jelenti, hogy valami olyasmit alkottál, ami felkelti mások figyelmét. Pontosan ugyanolyanok egyrészt úgysem tudnak lenni, mint mi, másrészt pedig teljesen véletlen, hogy mi kezdtünk el először nyolchúros gitárokat használni és kifejleszteni ezt a jellegzetes, akkordok helyett csak szimpla hangokat használó riffelést.
MN: Akartam is kérdezni, hogy annak idején hogy jött a képbe a nyolchúros gitár.
MH: Héthúrosokat használtunk, és akartunk egy olyan dalt, ahol a gitárok helyett is basszusgitáron játszunk. Kipróbáltuk, de nem szólt valami jól, viszont ezek után nem sokkal összefutottunk a Nevborn gitárok gyártójával, aki lehozta az ő héthúrosait az egyik bulinkra. Leültünk vele dumálni, szóba került ez a sztori is a basszusgitárokkal, és ő vetette fel a nyolchúros gitárt mint alternatívát. Akkor már megcsinálta a prototípust, amit kölcsön is adott nekünk, mi pedig, ahogy kipróbáltuk, azonnal tudtuk, hogy ezt a hangzást kerestük. Később ezen a prototípuson születtek meg a Nothing dalai.
MN: Az eleve nagyon mély hangolású nyolchúros gitárok mellett hogy fér meg a basszusgitár?
MH: A nyolchúrosok és a basszusgitár uniszónóban játszik, tehát oktávkülönbség nélkül; pontosan ugyanarra a hangra vannak hangolva. A régi, még héthúros gitárokon íródott dalokra ez nem érvényes: ott a gitároknál egy oktávval mélyebben szól a basszusgitár.
MN: Nézegettem a koncertműsort a neten, és arra lettem figyelmes, hogy a Destroy Erase Improve-ról nem játszotok semmit, pedig nagyon sokan ezzel ismertek meg benneteket.
MH: Csak ezen a turnén van így. Nagyon egyszerű: vagyunk annyira önfejűek, hogy ne foglalkozzunk a közönség úgynevezett elvárásaival. A Future Breed Machine-t például annyiszor játszottuk, hogy a könyökünkön jött ki, hiszen 1995-től 2012-ig minden egyes koncerten elnyomtuk; szó szerint meggyűlöltük. Ráadásul mint minden rendes egoista zenész, az új dalokat sokkal szívesebben toljuk.
MN: A legutóbbi Meshuggah-lemezt, a Kolosst hallgatva világossá vált, hogy most már nektek is megvan az olyasfajta, jellegzetes hangzásotok és zenétek, mint például a Slayernek: belőttetek magatoknak egy irányvonalat, és ahogy látom, nem is nagyon tértek el tőle.
MH: Nem mondasz hülyeséget. Vicces amúgy, hogy az emberek sosem kérik számon az AC/DC-n vagy az Iron Maidenen, hogy úgy szólnak és olyan dalokat írnak, mint az AC/DC vagy az Iron Maiden. Talán a Slayer a legjobb példa: ha meghallgatod a lemezeiket, megfigyelhető, hogy mindig is kísérletezgettek ugyan a hangzásukkal, mégsem távolodtak el nagyon drasztikusan attól az iránytól, amit annak idején kijelöltek maguknak: nem akartak megújulni, és nem hülyéskedtek szimfonikus zenekarral, dj-kkel meg hasonló baromságokkal. Mi pont ilyenek vagyunk: ahogy te is mondtad, megvan a sajátos Meshuggah-hangzás, amivel szeretünk ugyan szórakozni, de bizonyos szempontból a védjegyünk is, csakúgy, mint a dalszerkezeteink vagy a riffek felépítése. Valamilyen állandóságra mindenkinek szüksége van, még a Mr. Bungle-nak is (a Faith No More-énekes Mike Patton híresen experimentális projektje - V. Á.), akiknek három lemezük van, mindhárom tök másképp szól, az elvetemültségről és Mike hangjáról mégis azonnal rávágod, hogy ők játszanak. Ha ez így van nálunk is, akkor büszkék vagyunk rá.
