Lemez

World music: sivatagi

Zene

transz, tomboló nagyik, ciprusi narkó és tuvai zúzás – nyári lemezajánlat a legjavából.

Ifriqiyya Electrique: Rûwâ­hîne Tunézia sivatagában az egykor odahurcolt rabszolgák leszármazot­tai­nak rituális zenéje a banga. Közeli rokonságából a marokkói gnawa emelhető ki, mely ugyancsak vaskasztanyettákkal operál, és arra irányul, hogy totális transzba essen az előadója. No, meg a hallgatója – tehetjük hozzá, hiszen az Ifriqiyya Electrique mihelyt bemutatkozott, máris a Roskilde, a WOMAD és más rangos fesztiválok nyári kínálatába került.

Az nem kétséges, hogy ritka szenzáció, melynek elemei – banga részről a poliritmika és az ének, nyugat felől a posztindusztriális gitárzene – bármily ismerősek is, együtt olyan hangot ütnek meg, ami lényegében vadonatúj. A gitáros rész (és hozzá némi elektronika) a francia François Cambuzat és az olasz Gianna Greco dolga, akik az utóbbi években Putan Club néven durvultak, olykor Lydia Lunch énekesnővel súlyosbítva. Ez a François amúgy az a François, aki 1994-ben a romantikus Il Gran Teatro Amaróval koncertezett nálunk, majd annak felbomlása után keleti gyűjtésekbe kezdett és bekeményített. Ő hozta össze az Ifriqiyya Electrique-et is, ami nem kevésbé „véres”, mint mondjuk a korai Swans „korbácsolása” volt. Ebben nincs helye sem alibinek, sem mulatozásnak. Ez próbára tesz, és teljes odaadást kíván, ahogy maga is teljes átlényegülést kínál. (Glitterbeat Records, 2017)

 

 

 

 

Dona Onete: Banzeiro Brazíliában tombolnak a „nagyik”. És mintha versengeni kezdtek volna, hogy melyikük tud sikeresebb albummal állni elő 79 évesen. A múlt évben Elza Soares vitte el a pálmát, az idén pedig mérget vehetünk rá, hogy Dona Onete fogja. Elzával ellentétben (aki mögött megrázkódtatásokban és sikerekben egyaránt gazdag élet áll) Dona álmodni sem merhetett arról, hogy énekes legyen. Már a gondolatától kiakadtak a szülei, és az első férje sem bátorította. De azért így is a zene közelében maradt: az amazóniai indiánok és az afrikai rabszolgák közös hagyományának a kutatója és tanára lett, és bármikor dalra fakadt, ha úgy kívánta a szemléltetés. Aztán úgy hozta a sors, hogy férjhez ment újra, és immár a szükséges családi támogatással felvértezve 2011-ben felvette az első albumát (Feitiço Caboclo). Erre aztán ráharaptak a fesztiválok, turnéztatta Angliában és az Egyesült Államokban, az idén pedig ráduplázott a Banzeiróval.

A cím azokra a hullámokra utal, amelyeket a hajók keltenek az Amazonason. Erős sodrású, ellenállhatatlan és igen változatos hullámokat. Az egyik a carimbók, a másik a szambák partvidékéről érkezett, de cumbiában és boleróban sincs hiány. Csupa szívügy, mondanám, de az a helyzet, hogy Dona érzéki dalaiban a test is bőven megkapja a magáét. Egyszóval tetőtől talpig csupa élet, ritmus és frissesség, ha úgy tetszik, tombolás. (Mais Um Discos, 2017)

 

 

 

 

Trio Tekke & Dave De Rose: Zivo A Trio Tekkét két ciprusi és egy angol zenész alapította 2005-ben Londonban. Első két lemezükön klasszikus rembetikofelvételeket dolgoztak fel, nem is akárhogyan; a tekintélyes Songlines magazintól „az év felfedezettje” címet kapták érte 2012-ben. Aztán nem jött felőlük hír, de úgy tűnik, nem henyéltek vagy dorbézoltak, hiszen itt az új lemez, a Zivo, amelyet ugyan egy súlyos, ciprusi alkoholról neveztek el, de ez csak részletkérdés.

Az igazi fejlemény az, hogy maguk írták az összes dalt, és a korábbi akusztikus hangvételt jóval frissebb és átütőbb megszólalás váltotta fel. Ehhez bevették a csapatba a dobos Dave De Rosét, a gitárokat és a (buzuki-féle) tsourast pedig kütyükkel látták el. Persze úgy, hogy a rembetiko hangulatát ne érje csorba, vagyis a saját számaik éppen olyanok legyenek, mint a feldolgozások. A koncepció ötös, a tónus és a „narkotikum” ugyancsak, és ha még bedobtak volna két-három olyan nótát, mint a Crazy birds vagy a The devil’s village, azt is megkockáztatnám, hogy maga a tökély. (Szerzői kiadás, 2017)

 

 

 

 

Hartyga feat. Albert Kuvezin: Agitator Utoljára hét éve hallhattuk a tuvai Albert Kuvezint, amikor egy skót szigeten a tenger, a whisky és a japán költészet hatása alá került (Poets and Lighthouses). Tudják, ő az az ultrabasszus hangú torokénekes, aki az 1991-ben alapított Yat-Kha nevű etno-punk zenekarával komoly hódításokat vitt végbe Nyugaton, ráadásul egy olyan orosz tagköztársaságból, ahol a sztyeppén, a folyón és az erdőn túl nincs kapaszkodó. Amelyet meggyötört a diktatúra és a szabadság, elvesztette a sámánizmusban és a buddhizmusban gyökerező hitét, és csak a munkanélküliség, a kilátástalanság és az alkoholizmus maradt. Illetve még valami: az ebből születő művészet és annak kulcsfigurája, Kuvezin.

Idáig azt hittem, hogy a Yat-Khán kívül nincs élet Tuvában, de hál’ isten, tévedtem. Ráadásul a most felbukkant Hartyga több mint meggyőző vállalkozás: egy olyan gyomrossal indít, ami élből és félreérthetetlenül padlóra küld. Jobbára tradicionális darabokat formálnak a maguk brutális képére két gitárral, szaxofonnal, dobbal és Kuvezin hátborzongató énekével. Jazz is, rock is, folk is – zúzás a javából. Kompromisszumok és helyezkedés nélkül az élvonalban. (Soyuz Music, 2017)

Figyelmébe ajánljuk

Szabadon engedték Ilaria Salist

  • narancs.hu

Hazamehet Ilaria Salis, akit azért tartóztattak le és helyeztek előzetes letartóztatásba, mert a vád szerint utcai támadásokban vett részt Budapesten.

Sok a Vitézy és sok a bizonytalanság

  • narancs.hu

Öt órakor derül ki, hány érvényes szavazat lett érvénytelennek nyilvánítva a június 9-ei főpolgármester-választáson, ám ez sem ad majd feltétlenül megnyugtató eredményt.