Balogh Kálmán és a Gipsy Cimbalom Band: Aven Shavale Balogh Kálmán cimbalomzenekarának már vagy tizenöt éve megvan a maga külön bejáratú világa. Olyan világ ez, amely szélesre tárja kapuját: belefér egy csomó európai ország, ahol cigányok játszanak: népzenét, dzsesszt vagy bármifélét. Belefér, sőt jól megfér benne az instrumentális és a vokális muzsika, és bár a hangszerelés Balogh Kálmán cimbalma köré rendeződik, a bőgőre, hegedűre, gitárra vagy trombitára épp anynyi fény vetül. Ez a cimbalomzenekar ugyanakkor arra is ügyel, hogy ne nagyon ismételje magát: míg a Roma vándor és az Aroma című albuma azzal tűnt ki, ahogy felülemelkedett a földrajzi és a műfaji "kötöttségeken", a Gipsy Colours a hangszeres és a vokális cigányzenét kovácsolta egybe, és akkor még nem beszéltünk arról a kalandról, amiben a free jazz szaxofonos David Murray volt a partnerük (David Murray és Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band featuring Kovács Ferenc).
És most megint új album (és ahhoz egy kissé átszerveződött felállás) van. "Improvizált világzene" - állítja az alcíme, és improvizáció tényleg akad bőven, az ahhoz méltó dzsesszes felhanggal. Sőt: talán szerencsésebb ezt a felhangot egyenesen hangsúlynak tekinteni, mely számos számban visszaköszön, csakúgy, mint az észak-romániai és balkáni rezes befolyás. Ez utóbbi kapcsán Bede Péter dicséretes tenorszaxofonjára terelődhetne a szó, de nincs helyünk megbújni a részletekben, így arról is csak futólag emlékezünk meg, hogy milyen jót tettek a lemeznek énekes vendégei: Szalóki Ági, Polnauer Flóra, Krámli Kinga és Balogh Gusztáv. Egyszóval pompás párlata az Aven Shavale mindannak, ami Balogh Kálmán cimbalomzenekarában szerethető. Pontosan kiderül belőle, hogy mi a különbség az önazonosság és az önismétlés között; hogy milyen súlya van a vendéglátózásnak a cigányzenei hagyományban, előkerül egy-két örökzöld és pár magyar dal is, no és végre ezúttal a meghittebb pillanatokban sincs hiány.
Napra: Jaj, a világ! Úgy látom, három év nagyon kemény meló után tette az asztalra debütáló albumát a Napra zenekar. Valamelyest ráláttam arra is, ahogy világra jött, hogy most elmondhassam: minden nekirugaszkodással valami több és jobb és meggyőzőbb kerekedett ki belőle. (Kérdés lehetett, zavaró körülmény-e, hogy a zenekarvezető Both Miklós a Barbaróban is gitározik-énekel; de hamar kiderült, hogy egyáltalán nem. Ami ezt a két etnorockzenekart elválasztja, az épp annyira szembetűnő, mint az, ami közös az útjukban.)
A Jaj, a világ! nyitó számának De sötétlikÉ a címe, ám annál világosabb: ez a fordulatos, könynyedén bonyolult muzsika igazán eredeti hangütést, új minőséget takar. Hogy a rockos progresszió felől közelít-e a népzenéhez vagy fordítva, azt meg nem mondanám, de különösebben nem is érdekel. Ami tuti: a maga súlyán - precíz egyensúlyban - kezeli mindkét hagyományt, azok pedig rendkívül élvezik egymás társaságát. Ha gond adódik, az igen apró: engem történetesen bosszant a kitűnő Ugrós elején a funkyzás, de lényegében az utolsó hangig jól kitalált és jól megvalósított számok sorakoznak a korongon. Melyekben nemhogy pontosan értik, de szinte ugyanazt a nyelvet beszélik a népi hangszerek - a hegedű, a cimbalom, a harmonika -, mint a zongora, a dob és a gitár. Férfiének, női ének, lendület, erő, svung és líra, van itt minden, úgyhogy a névsor se maradjon el: Both Miklós és Krámli Kinga énekel, Hegedűs Máté hegedül, Bobár Zoltán a billentyűs hangszereken játszik, Balogh Kálmán cimbalmozik, Winter Csaba basszusgitározik és Pfeiler Ferenc dobol.
Végül, de nem utolsósorban: két profi angol producer: Ben Mandelson és Rob Keyloch dolgozott a lemezen. Roppant ritka, és a mi kis piacunkon nehezen megtérülő beruházás az ilyen. Ez az igaziÉ Mondom, kemény meló. De megvan.
Bognár Szilvia, Herczku Ágnes, Szalóki Ági: Szájról szájra Volt egy idő, még a legelején, két évvel ezelőtt, amikor úgy terveződött a Szájról szájra projekt, hogy kilenc-tíz, nagyjából azonos évjáratú, ám különféle műfajokhoz kötődő énekesnő közös vállalkozása legyen. Az összefogásnak e módja példásan sugallhatta volna, hogy egy dívának nem muszáj zsigerből rivalizálnia a másikkal, éppen ellenkezőleg, de aztán úgy hozta a sors, hogy végül azokra szűkült a kör, akiket a barátság mellett a népzene is összeköt. 2006 nyarán, amikor bemutatkoztak a Művészetek Palotájában, mindebben Palya Beának is kulcsszerepe volt, de aztán sajnos-szerencsére annyi dolga akadt, hogy magára kellett hagynia a két Ágit és Szilviát.
Ennyit a történelemről. Ami pedig a friss hír, az ugye a lemezük eljövetele, tizenkét terebélyes számmal. Szólóban, duóban és hármasban, s mögöttük azzal az igen választékos kísérettel, melyet a dzsesszben és népzenékben is jártas Juhász Gábor (gitár), Nikola Parov (kaval, buzuki, miegymás), Mester László (hegedű, gardon), Dés András (ütőhangszerek) és Kovács Zoltán (bőgő) alkot.
Ha feladat volt, hogy a hölgyek úgy mutassák meg az egyéniségüket, hogy közben erősítsék a társaikat, akkor az kipipálható bátran. Ha olyan zenekari hangzást kellett teremteni, ami markáns, de korántsem telepszik az énekre, akkor az ugyancsak rendben van. Nagyon jól mutatnak a magyar népdalok között a bolgárok, lehet búsulni és vidulni, a hölgyek a csúcson, szóval dörzsölhetjük a markunkat: egy igazán szép és szerethető albummal gazdagodtunk, legfeljebb az a kicsattanó derű hiányozhat, ami a Szájról szájra-koncerteken jelen van.
