A Moon Palace magyar fordítása olyan, mint az állatorvosi ló meszsziről: elsőre nem is látszik rajta, hogy valami baja lenne. A franciáknál és németeknél egyenesen kultikus írónak számító, itthon is népes rajongói táborral bíró amerikai Paul Auster hazai olvasói, ha e regény csak fordításban kerül a kezükbe, nem is sejtik, hogy az eredeti mennyire más. Közelebbről szemügyre véve a magyar szöveg sok sebből vérzik, s úgy tűnik, legtöbb baja annak a lebírhatatlanul szívósnak tűnő honi fordítói tradíciónak és elvárásnak a következménye, ami azon az elgondoláson alapul, hogy a mi műfordítóink még az eredetinél is szebb-jobb szövegre képesek.
Feltehetően e hagyomány jegyében törekedett Vághy László arra, hogy elegánssá, s ami ehhez elengedhetetlen volt, "szalonképesebbé" tegye az angolul 1989-ben megjelent mű nyelvezetét. A regény árván maradt hőse, mint annyi más Auster-műben, pótapát keres. A Holdpalota egyik apafigurája, aki az "elvetélt lehetőségek soraként" felfogott élet ellen lázadva új identitást keres, ehhez új nevet választ magának: a Thomas Fuckingot, hogy azért soha el ne feledje, ő az "az ember, aki elb...ta életét". A finnyásan kipontozott ige angolul persze ki van írva: "had fucked". A másik apafigurával is baj van, mert ő meg, míg ki nem rúgták érte, főiskolai tanárként "diákfiúkat dugott" ("buggering male students"). A magyar fordításban: "Valamelyik tanítványával, ráadásul azonos neművel volt viszonya." Az 1969-ben kezdődő New York-i történetben a főhős-narrátor, Marco Stanley Fogg beleszeret egy lányba, s miként az éppen akkoriban kivívott szexuális forradalom szabadságával élő párok, ők is minden lehető alkalmat megragadnak a szeretkezésre. Így tesznek két emelet között egy liftben is: "I pulled down Kitty's jeans and panties and brought her to an orgasm with my tongue" - "lehúztam Kitty nadrágját és bugyogóját, és fürgén kielégítettem a nyelvemmel". E mondatnál talán nem a szalonképesség igénye lehetett a meghatározó, hiszen a "fürgén" az eredetiben nem is szerepel, a fordító magától írta bele; itt alighanem az alsónemű megnevezése okozott nehézséget. Ekkoriban a lányok bugyit viseltek, a Vághy által használt szó szigorúbb erkölcsű, régebbi korokat idéz fel, s az eredmény eléggé lehangoló: nehéz elképzelni, hogy
ki kívánna meg
egy bugyogót viselő nőt annyira, hogy még egy liftben is. A végén még az olvasó esik zavarba: milyen alak lehet ez a Marco?
Kétségtelen, hogy van, amikor a magyar mondat valóban szebbre, poétikusabbra sikerült. A főhős, akit a boldog élet (szimbolikus) éhsége hajt, egy dúsan terített asztal mellett üldögélő, ismeretlen társaságba vetődik. Néma csönd fogadja, s Kitty Wu, akit akkor lát először, a segítségére siet. "Kitty értette meg elsőként titkos sóvárgásomat, nyugtalanságom okát." Az eredetiben csupán az áll: "Kitty was the one who finally broke the ice", azaz elég lett volna annyi, hogy "Kitty volt, aki végül megtörte a csöndet," esetleg elvontabban, "aki végül átsegített a nehézségeken". Marco rögtön beleszeret: "I wanted to kiss her for having read my mind like that." ("Meg szerettem volna csókolni, amiért így olvasott a gondolataimban.") A magyar fordításban a fiúnak nem a csók jut eszébe, helyette ez áll: "Legszívesebben azon nyomban rávetettem volna magam az asztalra."
Az 1947-ben született, a New York-i Columbia University összehasonlító irodalom szakán végzett író, akinek a regénye tele van az ínyencek életét megédesítő irodalmi utalással Fitzgeraldtól James Joyce-ig, éppúgy a francia egzisztencializmushoz kapcsolódik, mint kortársa, John Barth. Auster mindenből kiábrándult főhőse szerint a világ "a totális káosz" állapotában van, ezért egyetlen tennivalója "nem tenni semmit"; szavait akár Barth a közelmúltban lefordított Az úszó opera című regényének Todd Andrewsa is mondhatta volna. (Gyanús, hogy magyarul miért mostanában jelennek meg sorban egymás után a nihilizmusból való menekülés különféle kísérleteiről szóló regények.) A Holdpalota úgy posztmodern, hogy eközben egy régi műfajhoz is visszanyúl. A történet hőse, mint utazásra utaló neve is mutatja (két keresztnevét két valaha létezett felfedező, Marco Polo és Henry Morton Stanley, vezetéknevét Verne regényalakja, a világot nyolcvan nap alatt körbeutazó Phileas Fogg után kapta), allegorikus figura, a középkori misztériumjátékokból ismert Everyman, az élet útját bejáró Akárki huszadik századi megfelelője. A vele történt események is allegorikusak: a konkrét történések bármely másik Akárkivel, azaz mindenkivel megeshettek volna (a liftbeli szeretkezés például a korszak ame-rikai fiatalságának életmódjáról szóló sztereotípia), ám néhol még ezen túl is van egy másik, általános-szimbolikus szintjük. Miközben a szalonképesség problémáját kéretlenül is megoldotta, a fordító néha eltévedt ebben a szimbolikus jelentést is hordozó allegóriarengetegben: esetenként az allegória szintjén maradva konkrétabb, mint az eredeti. A nagybátyja halála után (szintén egy apafigura) magát reménytelenül elhagyatottnak érző Marco
a Central Parkban tengődik,
de Zimmer nevű barátja (aki egyébként önnön ironikusan ábrázolt alteregója) Kittyvel rátalál, és megmentik. "Levetettem magam a szakadékba; és a legutolsó pillanatban (É) ráébredtem, hogy van két lény, aki szeret." Auster nem véletlenül fogalmazott számnév nélkül: "there were people who loved me" ("vannak emberek, akik szeretnek engem"). Az író ugyanis, amint a következő mondatából ki is derül, a szeretet megváltó erejére általában kívánt utalni: "To be loved like that makes all the difference" (kb. "A lényeg az, hogy ennyire szeressenek."). Vághynál: "E ténynek a közvetlen tapasztalása egyszerre mindent egy másik koordináta-rendszerbe helyezett át."
A Holdpalotának - bár ez a könyvből nem derül ki - az idei már a második kiadása. Az első, ugyanebben a fordításban, még 1993-ban jelent meg. A kiadó felhasználhatta volna ezt a remek alkalmat egy alapos nyelvi lektorálásra.
Európa Könyvkiadó, 2006, 471 oldal, 2500 Ft
