Koncert

Wovenhand

  • - greff -
  • 2016. október 22.

Zene

Szemügyre véve vasárnap este David Eugene Edwards száz százalékig rockzenekarként jellemezhető aktuális együttesét, amint sisteregve visszhangzó, hol a mai Swanst, hol a 30 évvel ezelőtti angol darkwave zenekarokat, de leginkább persze semmilyen másik zenei jelenséget, inkább archaikus mozdulatokat (harci dobokat püfölő indián kezeket, jégbe dermedt hegyoldalakon málhák alatt meggörnyedő hátakat, szüntelenül fohászkodó ajkakat) megidéző dalait jelentős hangerővel a klubot nagyjából teletöltő közönségre omlasztja, nehéz volt elhinni, hogy a Wovenhand 14 éve még folkzenekarként indult. Az eleven megőrzés és a lángoló hit szellemisége persze változatlan, de a hangkép egészen radikálisan átalakult, s ezt immár a napokban megjelent Star Treat­ment album is világosan jelzi. Utóbbinak több mint a felét eljátszották nálunk, és a zene erejét, valamint a zenekarvezető kivételes karizmáját mutatja, hogy láthatóan senkit sem zavart, hogy többé-kevésbé ismeretlen számokat hall. A lopakodó, ám emberi erőfeszítéssel nem elkerülhetetlen apokalipszis víziója így is világos és eltéveszthetetlen volt – talán túlságosan is, amennyiben egy óra után a szünetek nélkül adagolt, élőben a torzított gitárokkal és a lassú középtempókkal erősen egyneműsített, töményen intenzív hangkavalkád már inkább kivette az erőt az emberből, mintsem váratlan csatornákon át visszacsempészte volna belé. Edwards könyörtelen, kompromisszumhiányos, önmagától és a közönségétől is maximális oda­adást követelő művész, ami rendben is van, de ha már a saját távolabbi múltjára (vagyis a 16 Horse­power legendás, könnyebben megnyíló dalaira) nem kíván építeni, legalább a Wovenhand csendesebb, intimebb oldalát felvillanthatná a koncertjein, már csak a nézők kizökkentése végett is. De ha azt veszem, hogy másik oldalról viszont ezúttal sem volt egyetlen másodpercnyi üresjárat sem, akkor miért is tenne (nekünk? magának?) engedményeket?

A38 hajó, szeptember 18.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.