Koncert

Wovenhand

  • - greff -
  • 2016. október 22.

Zene

Szemügyre véve vasárnap este David Eugene Edwards száz százalékig rockzenekarként jellemezhető aktuális együttesét, amint sisteregve visszhangzó, hol a mai Swanst, hol a 30 évvel ezelőtti angol darkwave zenekarokat, de leginkább persze semmilyen másik zenei jelenséget, inkább archaikus mozdulatokat (harci dobokat püfölő indián kezeket, jégbe dermedt hegyoldalakon málhák alatt meggörnyedő hátakat, szüntelenül fohászkodó ajkakat) megidéző dalait jelentős hangerővel a klubot nagyjából teletöltő közönségre omlasztja, nehéz volt elhinni, hogy a Wovenhand 14 éve még folkzenekarként indult. Az eleven megőrzés és a lángoló hit szellemisége persze változatlan, de a hangkép egészen radikálisan átalakult, s ezt immár a napokban megjelent Star Treat­ment album is világosan jelzi. Utóbbinak több mint a felét eljátszották nálunk, és a zene erejét, valamint a zenekarvezető kivételes karizmáját mutatja, hogy láthatóan senkit sem zavart, hogy többé-kevésbé ismeretlen számokat hall. A lopakodó, ám emberi erőfeszítéssel nem elkerülhetetlen apokalipszis víziója így is világos és eltéveszthetetlen volt – talán túlságosan is, amennyiben egy óra után a szünetek nélkül adagolt, élőben a torzított gitárokkal és a lassú középtempókkal erősen egyneműsített, töményen intenzív hangkavalkád már inkább kivette az erőt az emberből, mintsem váratlan csatornákon át visszacsempészte volna belé. Edwards könyörtelen, kompromisszumhiányos, önmagától és a közönségétől is maximális oda­adást követelő művész, ami rendben is van, de ha már a saját távolabbi múltjára (vagyis a 16 Horse­power legendás, könnyebben megnyíló dalaira) nem kíván építeni, legalább a Wovenhand csendesebb, intimebb oldalát felvillanthatná a koncertjein, már csak a nézők kizökkentése végett is. De ha azt veszem, hogy másik oldalról viszont ezúttal sem volt egyetlen másodpercnyi üresjárat sem, akkor miért is tenne (nekünk? magának?) engedményeket?

A38 hajó, szeptember 18.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.