Szemügyre véve vasárnap este David Eugene Edwards száz százalékig rockzenekarként jellemezhető aktuális együttesét, amint sisteregve visszhangzó, hol a mai Swanst, hol a 30 évvel ezelőtti angol darkwave zenekarokat, de leginkább persze semmilyen másik zenei jelenséget, inkább archaikus mozdulatokat (harci dobokat püfölő indián kezeket, jégbe dermedt hegyoldalakon málhák alatt meggörnyedő hátakat, szüntelenül fohászkodó ajkakat) megidéző dalait jelentős hangerővel a klubot nagyjából teletöltő közönségre omlasztja, nehéz volt elhinni, hogy a Wovenhand 14 éve még folkzenekarként indult. Az eleven megőrzés és a lángoló hit szellemisége persze változatlan, de a hangkép egészen radikálisan átalakult, s ezt immár a napokban megjelent Star Treatment album is világosan jelzi. Utóbbinak több mint a felét eljátszották nálunk, és a zene erejét, valamint a zenekarvezető kivételes karizmáját mutatja, hogy láthatóan senkit sem zavart, hogy többé-kevésbé ismeretlen számokat hall. A lopakodó, ám emberi erőfeszítéssel nem elkerülhetetlen apokalipszis víziója így is világos és eltéveszthetetlen volt – talán túlságosan is, amennyiben egy óra után a szünetek nélkül adagolt, élőben a torzított gitárokkal és a lassú középtempókkal erősen egyneműsített, töményen intenzív hangkavalkád már inkább kivette az erőt az emberből, mintsem váratlan csatornákon át visszacsempészte volna belé. Edwards könyörtelen, kompromisszumhiányos, önmagától és a közönségétől is maximális odaadást követelő művész, ami rendben is van, de ha már a saját távolabbi múltjára (vagyis a 16 Horsepower legendás, könnyebben megnyíló dalaira) nem kíván építeni, legalább a Wovenhand csendesebb, intimebb oldalát felvillanthatná a koncertjein, már csak a nézők kizökkentése végett is. De ha azt veszem, hogy másik oldalról viszont ezúttal sem volt egyetlen másodpercnyi üresjárat sem, akkor miért is tenne (nekünk? magának?) engedményeket?
A38 hajó, szeptember 18.
