Koncert

Yawning Man

  • - greff -
  • 2016.10.29 13:09

Zene

Minden mozgalom pionírjai közt ott találjuk a született veszteseket, akik az állomáson ragadnak, amikor nekilódul a szerelvény. Mario Lalli és Gary Arce sokat tudna mesélni erről. A két gitáros már a 80-as évek közepén, hajnalig húzódó, a sivatag kellős közepére kihordott generátorokkal fűtött, forró jammelésekkel megalapozta Kaliforniában azt a műfajt, amely tíz évvel később stoner, illetve desert rock néven emelkedett a klubszínterek meghatározó tényezőjévé szerte a világon. Nélkülük – vagy legalábbis a Yawning Man nélkül, mert Lalli másik zenekara, a Fatso Jetson legalább egy keveset learathatott a megérdemelt babérokból, míg a Yawningnak konkrétan a semmi jutott, pedig nem lehet azt mondani, hogy a zsáner királyai ne ismerték volna el: a Kyuss még egy dalukat is feldolgozta az utolsó lemezén. Hivatalos kiadványok nélkül azonban a YM megmaradt a beavatott kevesek ködös legendájának – egészen a 2000-es évek közepéig. Azóta végre megjelennek a lemezeik, de a vonatuk már nyilván elment, így a zenekar örülhet, ha (mint Budapesten is) összejön 100 jól értesült stoner rocker a koncertjein.

Kijön a színpadra négy autisztikusan magába zártnak mutatkozó zenész, és egyiknek furcsábban áll a kezében a hangszer, mint a másiknak. A basszerlánynál a gitárja többet nyomhat kilóban, de ő Sziszüphosz állhatatosságával küzd meg vele, Mario Lalli pedig a különös autodidakták bizarr kéztartásaival kelti azt a benyomást, hogy semmit, még a Smoke On The Watert sem bírja eljátszani a saját témáin kívül. De pont ettől eredeti a Yawning Man zenéje. Lalli repetitív, napégette, még betorzítottan is kizökkenthetetlenül életigenlő futamaira Gary Arce ujjal (is) pengetett, csilingelő, szélfútta lebegései válaszolnak olyan időtlenséget közvetítő tételekben, amelyekkel legföljebb az Earth panteista művei kelhetnek versenyre – ám a Yawning Man nem a kopár, hanem a burjánzó planéták himnuszainak él.

Dürer Kert, szeptember 21.

Neked ajánljuk