Zene

Egy kis bocsánatos leegyszerűsítéssel az arab ra•-rock királyaként szokás emlegetni az 1958-ban Oránban született Rachid Tahát. Egy ilyen címkének, ugye, éppen annyi súlya van, mint amennyire lufi, de ebbe most ne menjünk bele, inkább tegyük hozzá, hogy a zendülők királyáról beszélünk, akire pont úgy hatott a Sex Pistols és a Clash, mint a ra•kultúra.

Szerencsénk volt a hét végén: két olyan alkotót vehettünk közelről is szemügyre, akik számára az elektronikus zenekészítés valóban kreatív tevékenység, s akik jól hallhatóan gondolnak is valamit arról, amit csinálnak.

"Vannak hallgatóink például a Kerekes Band-, a Quimby-, a Nikola Parov-menedzsmentből, és még sorolhatnám" - Morcz Fruzsinát rock and roll iskolájáról, a Zenaipari Hivatalról kérdeztük.

Nem csak Wagnert vágják: a Narancs zenekritikusai is esélyesek a Művészetek Palotája elismerésére, a Wagner születésének bicentenáriuma alkalmából odaítélendő Hans Sachs-díjra.

"Gyakorlatilag a halálos ágyamon fejeztem be" - írta az Attila című opera kapcsán az alig 33 esztendős Giuseppe Verdi, s valóban: a heveny gyomorbántalmaival ágynak dőlt zeneszerzőnek még a nekrológja is megjelent a félreinformált Allgemeine Musikalische Zeitung hasábjain, igaz, inkább csak formálisan sajnálkozó, mint valódi veszteséget tükröző szavakkal.

Zseniként kezdte és tehetségként végezte, ismételhetnénk meg Bülow Schumannról mondott gyilkos jellemzését. De Sosztakovics művészként talán rosszabbul járt, mint a jó német, ő ugyanis nem őrült meg, ami mégiscsak egyértelmű helyzet, ezzel szemben mindennap átélhette a sztálini korszak folyvást kétértelmű őrületét.

A két évvel ezelőtt gyakorlatilag a semmiből előtűnt Kvelertak első lemezével az egyik legnagyobb meglepetést hozta az underground színtérre. Az alapvetően rock 'n' rollos felépítésű, de némi black metalos kapkodással és üvegszilánkkal gargalizáló énekkel is operáló, kimondottan slágeres anyag gyorsan mindenki kedvence lett, ami részben a jó daloknak, részben a pofátlanul fiatal zenészek szorgalmának volt köszönhető, akik mondhatni rommá turnézták magukat (Magyarországra is eljutottak az első körök egyikében).

Ritka, ha egy zenekar a klasszikus felállásában ünnepelheti a 35. születésnapját - még úgy is, hogy közben azért kimaradt jó tíz év. Az Orchestral Manouevres in the Dark, vagyis az OMD 2006-ban évtizednyi mosolyszünetet követően állt ismét össze, és a haverság azóta is megbonthatatlannak tűnik - Andy McCluskey, Paul Humphreys, Martin Cooper és Malcolm Holmes azóta már a második lemezét szabadítja ránk, és valószínű, hogy nem is az utolsót.

Simon Green, azaz Bonobo neve már régóta egyet jelent az alapos, gondos produceri munkával, a finom megérzésekből építkező, rendre fülbemászó kompozíciókkal - és igen: a szép, kerek, gyakran vendégvokalisták által megszólaltatott dalokkal.