Titusz: Mára összemosódtak a dolgok, de néhány évvel ezelőtt látványosabb volt a különbség. Az underground véleményem szerint mindig előrébb van egy fejhosszal, így volt ez DJ-vonalon is. Amikor elkezdtük ezt az egészet, még nem voltak hatalmas diszkók, pontosabban a hatalmas diszkókban MC Hammerre meg Michael Jacksonra táncolt a nép. Az ottani diszkósok csak akkor váltottak, amikor Németországban mindent letarolt a techno meg a house. Ezek azok a zenék, amelyek a legnagyobb tömegeket mozgatják meg, de még sincs akkora különbség, legalábbis ami a közönséget illeti. Körülbelül az a helyzet, hogy a partikon - legyen az underground vagy overground - hatalmas tömeg van. Nem is tudom, érdemes-e erről beszélni. Sokkal fontosabb, hogy az egész műfaj valahogy profibb lett, és most nem magukra a produkciókra gondolok. Péládul a média ma már nem úgy tálalja a partikultúrát, hogy a "drogosok zenéje", és ezzel el is van intézve a dolog.
MN: Mindazok, akik nincsenek képben, például az idősebbek, mégis ezt gondolják.
T: Erre nem tudok mit mondani. Én is csak az újságokból értesülök a különböző razziákról, amelyeket a nagyobb diszkókban tartanak. Annyit tudok csak, hogy ahhoz a zenéhez, amit én csinálok, abszolúte nincs szükség semmilyen pótszerre, pláne szintetikus dolgokra, extasyra vagy speedre. Hogy a különféle mainstream helyeken ez hogy megy, azt nem tudom, mert ezeket a helyeket nem ismerem.
MN: Nem is mennél el ilyen helyekre játszani?
T: Úgy vállalok fellépéseket, hogy előtte azért megnézem, hova hívtak. A nagy, felkapott helyekre viszont nem hívnak, ott egészen más dolog a menő, vagyis inkább a német vonal, és azok a DJ-k, akiknek a lemezeit nagyon nyomják. Mindez nagyon távol áll tőlem, túlságosan kommersznek, kiszámíthatónak találom.
MN: Teljesen kiszámíthatatlan vagy?
T: Amikor meghívnak, általában van egy bizonyos elvárás, hogy mit játsszak. Össze tudnék állítani olyan műsort is, amiben például csak 1960-as évekbeli instrumentális rock and roll szól, de nem hiszem, hogy a srácok örülnének ennek. A kuriózumokat, a hozzám nagyon közel álló dolgokat igyekszem el-elsütögetni egy szetten belül, de persze van egy alap, ami rendszeres. A kuriózumokat, poénokat inkább rádióban játszom le, vagy a zenekaroknak tartogatom.
MN: Hogyan indult a pályafutásod?
T: A Madách gimnáziumba jártam, az volt a tervem, hogy az iparművészeti főiskolára menjek. Ehhez viszont kevés volt a manuális tudásom, így aztán a gimnáziumot követően sodródtam ide-oda, voltam pincér, tanítottam, aztán az Almássy téren dolgoztam mint széktologató. Akkor indult a Tilos Rádió, és mivel az egyik öreg hippi barátom lelépett Indiába, átadta nekem a helyét. Onnantól kezdve én nyomtam a zenét. Ez úgy 1992 körül volt.
MN: Odamentél pár lemezzel, sz´asztok, én vagyok a DJ, hol egy lemezjátszó?
T: Akkor talán még nem is létezett ez a szó, hogy DJ. Engem az úgynevezett alternatív zene érdekelt, jártam a Fekete Lyukba, az Almássyn meg ugye ott kellett lennem. Volt viszont egy másik - szintén alternatív - vonal, ami megfogott, a különböző nyolcvanas évek végi elektronikus zenék, a Skinny Puppy, a Frontline Assembly. Akkor kezdődott a Psychic TV acid-korszaka, ilyesmik. Úgyhogy én a Tilosba már úgy mentem, hogy "technós" dolgokat szeretnék játszani, de végül inkább "vegyes műsorokat" csináltam. Számomra a "nagy váltás" akkor történt, amikor egy időre megállt a Tilos Rádió, hogy aztán fél év múlva már legális rádióként működjön. Ez alatt a szünetelés alatt kezdtünk el bulikat csinálni. Nem volt rádió, de éreztük, hogy kell itt valami a városban. A Tádé barátommal elkezdtük csinálni az X-Lab house-partikat, ahová meghívtuk a barátainkat is, például a Palotai Zsoltit, aki addig szintén nem csinált ilyesmit. A dolog egyre népszerűbb lett, aztán beindult ismét a rádió, és onnantól kezdve minden Tilos-DJ ebben utazott. Valami igazán újat szerettünk volna csinálni. Különleges helyszíneket kerestünk, ilyen volt Törökbálinton a kőbánya, Frankhegy vagy a Gellért fürdő, de amatőrök voltunk, nagyon sokat szívtunk a szervezéssel. Hiába volt tömeg, például nem tudtuk a világítást kifizetni, erre jöttek a csávók, és elvitték a magnónkat. Amikor aztán úgy tűnt, kezd beindulni a dolog anyagi oldalról is, pontosabban nem buktunk már rajta, akkor egy frankhegyi buli után ellopták mindenünket. Én elugrottam valahova egy laza haknira, csupán azok a lemezek maradtak meg, amiket magammal vittem egy dobozban. Különben mindenünket ellopták: lemezjátszókat, lemezeket. Ez a Tádénak annyira betett, hogy abbahagyta az egészet, én meg azzal az egy dobozzal tudtam elindulni ismét. Megzuhantam én is, kölcsönöket vettem fel, hogy újrakezdhessem. Az X-Labbal sikerült nevet szereznem, folyamatosan hívogattak ide-oda, tehát akadt munka, csak borzalmas volt a lemezek hiánya.
MN: Meg lehet ebből élni?
T: Valamennyire. Annyira, hogy elmondhatom, a zenélésből élek. Elsősorban mint DJ, bár annak a pénznek a fele az anyagköltség: ennyit kell lemezekre, tűkre költeni. Emellett akadnak megbízásos munkák is, reklámfilmzenék, divatbemutatók, remixek. Van egy stúdiónk, elvagyunk vele. Szóval nincs kényszerpálya, bejött az, amiről mindig is álmodoztam, nem kell mást csinálnom.
MN: Néha többes számot használsz.
T: Bírom a csapatmunkát. Igaz, a lopás óta egyedül DJ-zem, de a zenekarokat és a reklámfilmzenéket Tóth Szabolccsal csináljuk együtt.
MN: A reklámfilmzenék általában a megrendelőről szólnak. A zeneszerző szolga, alkalmazott.
T: Ez a pesszimista nézőpont. Úgy vagyok ezzel, hogy bármit csinálok, érdekesnek tartom, nem vagyok vonalas, nincs egy bizonyos zenei irányzat, amit kizárólagosan szeretek, sokkal inkább a változatosság az, ami érdekel. Múltkor például az egyik reklámhoz rock and rollt kellett csinálnunk. Sokkal izgalmasabb munka volt, mintha valami bigbeat dolgot kellett volna összedobni.
MN: A Gazdasági Minisztérium agitprop reklámfilmjéhez is ti csináltátok a zenét.
T: Úgy mennek ezek a dolgok, hogy kapcsolatban állunk különböző reklámcégekkel, ők meg hozzák a munkát. Itt az volt a helyzet, hogy mondták, valami lassú, nyugis témát rendeltek meg, mondták, ki az az előadó, akit koppintani kéne. Szórakoztunk vele, készült pár verzió, nem tetszett. Végül egy hetvenes évekbeli német leszbikus zenekar lemezén találtuk meg azt a gitárriffet, ami bejött. Elég vicces, hogy éppen ezt adtuk el a Gazdasági Minisztériumnak.
MN: Az is vicc, hogy a Belgával a Pannon Rádiónak akartok valami rapszámot csinálni, aminek refrénje a Tenkes kapitánya főcímzenéje lenne?
T: Abszolúte. És figyeld meg, hogy megkajálnák. Ilyen még nem volt: magyarkodó rap. Nem jó? Számunkra tényleg minden poén, legalábbis ami a xpolitikát illeti. Kellően cinikusak vagyunk ahhoz, hogy ne higgyünk senkinek.
Legát Tibor
