„Ha szükséges volt a neveket megváltoztatni, meg kell változtatni a helyszínt is, s egy más ország fejedelmét vagy hercegét kell a középpontba állítani… Lehetne a főszereplő burgundi vagy normandiai herceg, de mindenképpen teljhatalmú úr, […] akinek mindenképpen kéjencnek kell lennie, másként nem érthető Triboulet félelme, hogy a leánya is az elcsábítottak közé kerül, ami miatt őt folytonosan rejtegeti. E nélkül a leánya meggyalázása miatt átkozódó másik öreg is inkább nevetségessé, mint félelmetessé válik. Miért megy a herceg az utolsó felvonásban egy félreeső, lepusztult kocsmába anélkül, hogy hívnák vagy találkája lenne? Miért kellett elhagyni a befejező jelenetben a haldokló lányt rejtő zsákot? Csak nem talál ebben is valami gyanúsat a közrendre felügyelő hatóság? Miért gondolja, hogy jobban ért egy drámai befejezés megteremtéséhez, mint én? Végül ez a Triboulet így most sem nem csúnya, sem nem púpos. De miért? Éppen az az érdekes benne, hogy a külseje torz, egyszerre nevetséges és visszataszító, ám belül szenvedélyes és mélyen érző figura. Ez teszi érdekessé, ami az átlag fölé emeli.”
Így morgolódott Giuseppe Verdi, miután őexcellenciája Ritter von Gorzkowski lovassági tábornok, vagyis Velence osztrák katonai kormányzója nem ítélte bemutathatónak a Victor Hugo drámája nyomán (A király mulat) készülő, Átok munkacímű opera librettóját, s ezért Verdi hű segítőtársa, a költő Piave sebtében összedobott egy vészmegoldást. A zeneszerzői morgás használt, merthogy végül Verdi jószerint összes szempontja érvényesülhetett. Az I. Ferenc francia királyt kiváltó mantuai herceg teljhatalmú úr és kéjenc ugyancsak lett, maradt az – egyébiránt máig megkérdőjelezhető – zsák meg a púp is, a Triboulet–Rigoletto névcsere pedig mit sem változtatott a sikerre rendeltetett opera történetén.
A Rigoletto az idén a néhai osztrák cenzor hazájában tölti a nyarat, hiszen a burgenlandi Szentmargitbánya kőfejtőjének óriásszínpadán szerdától (július 12., fél kilenc) egészen augusztus közepéig ez a slágeropera lesz majd műsoron. Szentmargitbánya szokott alkotói gárdájával, szlovák zenekarral és bécsi kórussal, valamint fiatal karmesterrel és feltörekvő énekesekkel, a bariton címszerepben például a szentpétervári Mariinszkij Színház felől érkező Vladislav Sulimskyval, illetve váltótársával, az olasz Davide Damianival. És persze csak alig egy ugrásra a határtól.
Budapestről elvándorolva amúgy is nyugati irányban kell majd keresgélnünk ezekben a napokban, és persze jócskán megállhatunk még az osztrák határ előtt. Szombathelyen ugyanis most zajlik a 33. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál, amelynek kedd esti koncertjén nem kisebb művész vendégeskedik majd, mint a zongora argentin nagyasszonya, Martha Argerich (Agora, július 11., nyolc óra)! A Liszt Ferenc Kamarazenekar Dmitrij Sosztakovics fiatalkori, trombitás zongoraversenyében fogja kísérni a frizurája révén is legendás pianistát (képünkön), de Camille Saint-Saëns, Liszt Ferenc és természetesen Bartók Béla egy-egy műve is szerepel majd a programon, amelynek karmestere a kiváló Takács-Nagy Gábor lesz.
