Egy felvétel, amelyet elkészülte, 1953 óta etalonnak tartanak. A Magyar Vonósnégyes 1935-ben alakult meg Budapesten, kezdetben még Végh Sándor volt a primárius, majd a Bartókkal is jó kapcsolatot ápoló (1939-ben a Hegedűverseny ősbemutatóját abszolváló) Székely Zoltán vezetésével működtek 1972-ig. Tagcserék persze történtek: az egyetlen muzsikus, aki mindvégig a kvartettben zenélt, a brácsás Koromzay Dénes volt. Hamar megtalálta őket a világhír: először Hollandiába költöztek, majd a II. világháború után Amerikába – ott váltak legendává, egyebek mellett tanárokként is. Az összes Beethoven-vonósnégyest kétszer vették fel: először mono technikával az ötvenes évek elején, majd sztereóban, 1966-ban. A kritika az ötvenes évekbeli bejátszást tartja jobbnak – ekkor jártak pályájuk zenitjén. Előttük csak a Léner Vonósnégyes készített Beethoven-összest 1925-ben, utánuk azonban szinte kötelezővé vált felvenni a bécsi mester valamennyi művét: ezt tette minden magára igazán adó kvartett.
Az együttes játéka a régi nagyok formátumát idézi (Székely még Hubay Jenő növendéke volt), de nincs benne semmi, ami több mint hatvan év múltán lejárt szavatosságúnak tűnne. Ellenkezőleg: minden gesztusuk nagyon friss, lenyűgözően közvetlen és életteli. A négy hangszer hangzása nem áttetsző, ahogy ez ma divatos, inkább sűrű és tömör, erőteljes ez a tónus. A karakterizálás imponálóan bátor, csupa kontraszt, a dallamformálás felszabadultan beszédszerű – mégis tökéletesen együtt játszanak. Nem görcsölnek rá a technikai perfekcióra, megy az nekik különösebb igyekezet nélkül is. A beethoveni műfaj fejlődésvonala bámulatos plaszticitással bontakozik ki a kezük alatt a még haydni mintát követő, op. 18-as hat vonósnégyestől a középső korszak érett és kiteljesedett remekművein át az elvont és kísérletező kései darabokig, amelyekben feloldódnak a klasszikus forma kötöttségei.
Erato, 2017
