A ravaszul kifundált elektronikus zenében utazó, kissé öntörvényű amerikai szerző-előadónő már a harmadik albumát készítette el a remek Hyperdub kiadónál. Az Ann Arborból (Michigan) idővel Berlinbe származó Halo örökségként hozta magával a detroiti technót, bár ez inkább csak a némileg táncorientáltabb maxijain fedezhető fel. Kollázsokból és hangszerfutamokból építkező albumait sokkal inkább a jazz, az ambient, a kísérleti/IDM elektronika, a filmzenék és a poézis inspirálták, de a Duston ismét fontos szerephez jut jócskán torzított, néha szinte felismerhetetlenné effektezett énekhangja is. De a csoda minden elidegenítő effekt ellenére, vagy talán éppen ezért megtörténik: a kántálásból, dallamtöredékekből, hangfoszlányokból, kolompolásból és szaxofonfutamokból (utóbbiért Diamond Terrifiert illeti dicséret) többnyire a szó szoros értelmében vett szép kompozíciók bontakoznak ki. Vagy valami nagyon izgalmas: a Moontalk afro-latin groove-jától nehéz szabadulni. Ráadásul Halo nem is egyedül viseli a terhet, néha Lafawndah és Klein kollégák is együtt énekelnek vele, például a Jelly című számban. A lemez második felét Craig Clouse vintage billentyűs játéka uralja, de a Do U Ever Happenben Julia Holter is csellózik. Halo a gondosan dirigált színes társasága élén a maguk absztrakt módján tökéletes, helyenként kissé nyugtalanító, felzaklató, de alapvetően színes álmokba oltott kompozíciókat rakott össze, amelyek tökéletesen érvényesülnek még egy nyári naplemente idején is.
Hyperdub, 2017
