1937 novemberében egy olyan, meglehetősen szokatlan darabot mutattak be a Hamburgi Állami Operaházban, ami még a hibbant vizionáriusokban, ártalmatlan és közveszélyes dilinyósokban és egyéb gyakorló elmebetegekben egyébként sem szűkölködő Németországban is keltett némi értetlenséget. Árulkodó (vagy nem), hogy a Das Opfer (Az áldozat) librettójának szerzőjeg, a viszonylag ismert expresszionista költő, a korábban az NSDAP-ből amúgy kizárt Reinhard Goering egy évvel a premier előtt öngyilkos lett, előtte pedig, hűen a kor szelleméhez, máglyára vetette saját kéziratait.
A zenét a maga korában igen népszerű komponista és zeneteoretikus Winfried Zillig írta, aki jó Schönberg-tanítványként a görög drámák, illetve az azokat idéző wagneri hagyományok szellemében fogant, ám modernista lendülettel előadott operát álmodott meg, amelynek központi szervező eleme természetesen a dodekafónia (zwölftontechnik!) volt. Ez utóbbi, bár izgalmas újdonságnak számított ekkoriban, azért
nem örvendett osztatlan népszerűségnek a Harmadik Birodalomban, legalábbis ami a hivatalos kultúrpolitikát illeti;
degeneráltnak, dekadensnek és deviánsnak (és még mennyi d betűs szó van erre) bélyegezték, ahogy még egy csomó minden mást is, ami túlságosan zsidósnak bizonyult.
Azonban a Das Opfer nemcsak az aberrált dodekafón törekvései, hanem angolbarát témaválasztása miatt sem passzolt a posztromantikus pángermán nacionalizmus világképébe.
Az opera Scott kapitány és más halálra fagyott angol úriemberek hősi tragédiába fulladt, 1912-es antarktiszi expedícióját dolgozta fel, egy egészen furcsa csavarral. Goering és Zillig változtattak egy kicsit a lehangoló történeten, és az ő verziójukban a kapitány és a többiek nem vesznek oda egytől egyig a sarkvidéken, hanem az egyik tag, Lawrence Oates önfeláldozásának köszönhetően végül megmenekülnek. Azt viszont talán a szerzőpáros is érezte, hogy az ezer vész között is diadalmaskodó brit felfedező szellem, helytállás és bajtársiasság zenés emlékműve nem reprezentálja hűen 1937 Németországát,
így aztán beleírtak a darabba még egy rakás pingvint. Egy egész kolóniát.
| ||
Egy éneklő, táncoló és az eseményeket az antik görög drámák modorában néha gúnyosan, néha dühösen kommentáló pingvinkórust, amely nem örül a betolakodóknak, így az elemekkel vakmerően dacoló angolok már inkább gátlástalan hódítókként tűntek fel a darabban.
Normális esetben bízvást számíthatna kirobbanó sikerre egy olyan opera, amiben a pusztulás küszöbén is tökéletes gentlemanként viselkedő Scott kapitány és hű emberei áriáznak a sűrű, áthatolhatatlan hóviharban, Oates drámain haldoklik a tépetten, de büszkén lobogó brit zászló alatt, harsog a kortárs dodekafón zene, és közben ott totyog, ugrál és énekel a Táncoló Talpak egész szereplőgárdája (sajnos valójában nem igazi pingvinek, hanem jelmezes kórustagok).
De Németország valahogy még nem állt készen erre, és az Opfert pár előadás után levették a műsorról. Valószínűleg azóta sem állították újra színpadra, pedig itt lenne az ideje leporolni.
