Egy irodalmi ebéd: Maupassant is evett Swinburne házi majmából

Az élet maga egy műalkotás.

Swinburne szadomazochista volt, és alkoholista, valamint a középkor és a leszbikus szerelem megszállottja – pár éve még ezzel a sokat ígérő, tuladjonképpen már önmagában is egy műalkotással felérő mondattal kezdődött Algernon Charles Swinburne, a manapság nem túl sokat emlegetett viktoriánus költő angol nyelvű Wikipedia-szócikke, én meg rögtön arra gondoltam, hogy bárcsak lenne egy jó barátom, akit így mutathatnék be valakinek, mondjuk a miniszterelnök úrnak. De sajnos nincs ilyen barátom, és a miniszterelnök urat sem ismerem. Mindegy.

Az talán már a fentiek alapján is sejthető, hogy Swinburne tényleg életvitelszerűen és igen magas szinten űzte a már-már önmaga karikatúrájába forduló dekadenciát. A vidám etoni diákévek óta imádta, ha korbáccsal verik, berúgott és összeesett a British Múzeumban, tojással dobálta meg George Meredith-et, miután valamiben nem teljesen értettek egyet Victor Hugo munkásságát illetően, tök meztelenül csúszkált a lépcsőkorláton Rosetti házában, csak azért, hogy idegesítse a preraffaelita giccskirályt, és ami a legjobb:

állítólag egy női ruhába öltöztetett majommal élt együtt egy sátorban a tengerparton,

a sokoldalú főemlős pedig egyszerre töltötte be a szerető és a háziszolga kitüntetett szerepét a költő mellett. Legalábbis is így mesélte Ludovic Halévy, a Carmen librettójának szerzője a Goncourt fivérek egyik vacsoráján Alekszej Harlamoff orosz festőnek, aki aztán tovább is adta Turgenyevnek (vagy valami ilyesmi). Hiába, régen azért még épületes társalgás folyt a jobb társaságokban.

A Wikipedia-szócikk szövegét azóta kicsit átírták: ugyan a témák közé bekerült a kannibalizmus és az istentagadás (az alkoholizmus és a középkor helyett), de azért közben finoman jelzik, hogy ezek a változatos perverziók lehet, hogy inkább csak a költő irodalmi munkásságának részei. És valóban nehéz eldönteni, hogy Swinburne fantasztikus életművében pontosan hol húzódik a határ az irodalom, a valóság, a városi legendák és a túlpörgetett dekadens-hedonista-pánszexuális pózok között, de ezt most nem is itt fogjuk kibogozni.

Meg hát kit érdekel, amikor a majmos történet igazából még annál is sokkal jobb.

1868-ban az akkor a harmincas évei elején járó Swinburne éppen a festői sziklafalakkal csipkézett normand tengerparton, egy bájos étretat-i nyaralóban múlatta az időt barátja, a Sade-rajongó (nem a liftjazzpop-énekes/zenekar, hanem az ismert gusztustalankodó márki) úrifiú, George Powell társaságában. A környéket előszeretettel látogatták angol és francia művészek egyaránt, mint például a kor, az évszázad, az emberiség történetének egyik legnagyszerűbb prózaírója, Guy de Maupassant, aki akkor még nem volt kozmikus művészóriás, hanem csak egy 18 éves, szép reményű fiatalember, Flaubert pártfogoltja és mellesleg jó ismerős Étretat-ban.

Egy szép szeptemberi reggelen Swinburne, aki valószínűleg már (még) akkor is tökéletesen részeg volt, megmártózott kicsit a habokban, de valahogy belegabalyodott a kiszámíthatatlan tengeráramlatokba, és fulladozni kezdett. Powell meghallotta a segélykiáltásokat, de mire odaért, barátját már szerencsésen kihúzták egy csónakba, többek közt Maupassant tevékeny segítségével. Swinburne és Powell cserébe meginvitálták az ifjú franciát másnap ebédre, amit ő örömmel el is fogadott. Akkor még valószínűleg nem sejtette, hogy 19. század legcsodálatosabb és legdegeneráltabb irodalmi összejövetelére hivatalos.

Mondjuk azért voltak árulkodó jelek. Powell alacsony volt és kövér, Swinburne meg még alacsonybb és göthös, óriási, lángvörös hajkölteménye pedig furcsa és látványos átmenetet képzett a dandy és az afró között, és többnyire úgy viselkedett, mint egy komplett őrült. Szóval talán már elsőre sem nyújthattak olyan nagyon bizalomgerjesztő látványt.

Powell nyaralójának ajtajára eleve Dolmancé, a Sade által megálmodott filozófus análpápa nevét írták ki,

a szépen berendezett nappaliban pedig volt egy csomó alkohol, egy papírnehezéknek használt megnyúzott kéz, ami eredetileg egy anyagyilkoshoz tartozott, valamint egy majom. Egy hangos, idegesítő, élő majom.

A ház személyzetét meg természetesen nagyon fiatal, nagyon csinos és nagyon készséges fiúk alkották. Az ebéd pompás hangulatban telt, aki valaha járt már literátus embereknél vendégségben, annak bizonyára ismerősek lesznek a részletek: egy fiúgimnáziumnak elegendő olcsó töményital fogyott, Powell a megnyúzott kézfej ujjait szopogatta és közben izlandi legendákkal szórakoztatta a többieket, Swinburne pedig meztelen német férfiak fotóit mutogatta Maupassant-nak, a saját költeményeit szavalta franciául és felhevülten dicsérte Victor Hugo művészetét. A vendég elbűvölten hallgatta a két angol szellemóriást, és próbálta valahogy lefejteni magáról a rikácsoló majmot.

Szóval csak a szokásos.

Pár nappal később megismételték a bulit, ami ezúttal kissé nyugodtabban telt, mert időközben elhalálozott a majom, miután az egyik inas felakasztotta egy fára: egyrészt gyűlölte a szart takarítani utána, másrészt féltékeny volt rá, mert az állat rendszeresen a gazdák ágyában aludhatott – vagy, hát, ki tudja, mit csinált. Ezt az inast később Powell lelőtte, a majmot pedig megsütötték, és hármasban jóízűen elfogyasztották.

Vagy nem.

Az is lehet, hogy egész egyszerűen csak napokon át tökrészeg volt mindenki. Igazából az sem lenne meglepő, ha Swinburne alakját maga Maupassant találta volna ki. Akárhogy is, nem csoda, hogy csak ezek után bő tíz évvel jelentkezett első műveivel. Volt mit megemészteni.