Egy irodalmi ebéd: Maupassant is evett Swinburne házi majmából

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2017. december 22.

A léghajózás aranykora

Az élet maga egy műalkotás.

Swinburne szadomazochista volt, és alkoholista, valamint a középkor és a leszbikus szerelem megszállottja – pár éve még ezzel a sokat ígérő, tuladjonképpen már önmagában is egy műalkotással felérő mondattal kezdődött Algernon Charles Swinburne, a manapság nem túl sokat emlegetett viktoriánus költő angol nyelvű Wikipedia-szócikke, én meg rögtön arra gondoltam, hogy bárcsak lenne egy jó barátom, akit így mutathatnék be valakinek, mondjuk a miniszterelnök úrnak. De sajnos nincs ilyen barátom, és a miniszterelnök urat sem ismerem. Mindegy.

Az talán már a fentiek alapján is sejthető, hogy Swinburne tényleg életvitelszerűen és igen magas szinten űzte a már-már önmaga karikatúrájába forduló dekadenciát. A vidám etoni diákévek óta imádta, ha korbáccsal verik, berúgott és összeesett a British Múzeumban, tojással dobálta meg George Meredith-et, miután valamiben nem teljesen értettek egyet Victor Hugo munkásságát illetően, tök meztelenül csúszkált a lépcsőkorláton Rosetti házában, csak azért, hogy idegesítse a preraffaelita giccskirályt, és ami a legjobb:

állítólag egy női ruhába öltöztetett majommal élt együtt egy sátorban a tengerparton,

a sokoldalú főemlős pedig egyszerre töltötte be a szerető és a háziszolga kitüntetett szerepét a költő mellett. Legalábbis is így mesélte Ludovic Halévy, a Carmen librettójának szerzője a Goncourt fivérek egyik vacsoráján Alekszej Harlamoff orosz festőnek, aki aztán tovább is adta Turgenyevnek (vagy valami ilyesmi). Hiába, régen azért még épületes társalgás folyt a jobb társaságokban.

A Wikipedia-szócikk szövegét azóta kicsit átírták: ugyan a témák közé bekerült a kannibalizmus és az istentagadás (az alkoholizmus és a középkor helyett), de azért közben finoman jelzik, hogy ezek a változatos perverziók lehet, hogy inkább csak a költő irodalmi munkásságának részei. És valóban nehéz eldönteni, hogy Swinburne fantasztikus életművében pontosan hol húzódik a határ az irodalom, a valóság, a városi legendák és a túlpörgetett dekadens-hedonista-pánszexuális pózok között, de ezt most nem is itt fogjuk kibogozni.

Meg hát kit érdekel, amikor a majmos történet igazából még annál is sokkal jobb.

1868-ban az akkor a harmincas évei elején járó Swinburne éppen a festői sziklafalakkal csipkézett normand tengerparton, egy bájos étretat-i nyaralóban múlatta az időt barátja, a Sade-rajongó (nem a liftjazzpop-énekes/zenekar, hanem az ismert gusztustalankodó márki) úrifiú, George Powell társaságában. A környéket előszeretettel látogatták angol és francia művészek egyaránt, mint például a kor, az évszázad, az emberiség történetének egyik legnagyszerűbb prózaírója, Guy de Maupassant, aki akkor még nem volt kozmikus művészóriás, hanem csak egy 18 éves, szép reményű fiatalember, Flaubert pártfogoltja és mellesleg jó ismerős Étretat-ban.

Egy szép szeptemberi reggelen Swinburne, aki valószínűleg már (még) akkor is tökéletesen részeg volt, megmártózott kicsit a habokban, de valahogy belegabalyodott a kiszámíthatatlan tengeráramlatokba, és fulladozni kezdett. Powell meghallotta a segélykiáltásokat, de mire odaért, barátját már szerencsésen kihúzták egy csónakba, többek közt Maupassant tevékeny segítségével. Swinburne és Powell cserébe meginvitálták az ifjú franciát másnap ebédre, amit ő örömmel el is fogadott. Akkor még valószínűleg nem sejtette, hogy 19. század legcsodálatosabb és legdegeneráltabb irodalmi összejövetelére hivatalos.

Mondjuk azért voltak árulkodó jelek. Powell alacsony volt és kövér, Swinburne meg még alacsonybb és göthös, óriási, lángvörös hajkölteménye pedig furcsa és látványos átmenetet képzett a dandy és az afró között, és többnyire úgy viselkedett, mint egy komplett őrült. Szóval talán már elsőre sem nyújthattak olyan nagyon bizalomgerjesztő látványt.

Powell nyaralójának ajtajára eleve Dolmancé, a Sade által megálmodott filozófus análpápa nevét írták ki,

a szépen berendezett nappaliban pedig volt egy csomó alkohol, egy papírnehezéknek használt megnyúzott kéz, ami eredetileg egy anyagyilkoshoz tartozott, valamint egy majom. Egy hangos, idegesítő, élő majom.

A ház személyzetét meg természetesen nagyon fiatal, nagyon csinos és nagyon készséges fiúk alkották. Az ebéd pompás hangulatban telt, aki valaha járt már literátus embereknél vendégségben, annak bizonyára ismerősek lesznek a részletek: egy fiúgimnáziumnak elegendő olcsó töményital fogyott, Powell a megnyúzott kézfej ujjait szopogatta és közben izlandi legendákkal szórakoztatta a többieket, Swinburne pedig meztelen német férfiak fotóit mutogatta Maupassant-nak, a saját költeményeit szavalta franciául és felhevülten dicsérte Victor Hugo művészetét. A vendég elbűvölten hallgatta a két angol szellemóriást, és próbálta valahogy lefejteni magáról a rikácsoló majmot.

Szóval csak a szokásos.

false

Pár nappal később megismételték a bulit, ami ezúttal kissé nyugodtabban telt, mert időközben elhalálozott a majom, miután az egyik inas felakasztotta egy fára: egyrészt gyűlölte a szart takarítani utána, másrészt féltékeny volt rá, mert az állat rendszeresen a gazdák ágyában aludhatott – vagy, hát, ki tudja, mit csinált. Ezt az inast később Powell lelőtte, a majmot pedig megsütötték, és hármasban jóízűen elfogyasztották.

Vagy nem.

Az is lehet, hogy egész egyszerűen csak napokon át tökrészeg volt mindenki. Igazából az sem lenne meglepő, ha Swinburne alakját maga Maupassant találta volna ki. Akárhogy is, nem csoda, hogy csak ezek után bő tíz évvel jelentkezett első műveivel. Volt mit megemészteni.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.